Asbóth Bence - Lelkem a lelkedben
Lelkem lelkedben
Hány ingert kell még keltsek benned ahhoz,
hogy észre vedd, mennyire hiányzol? Más is lehetnél,
de te nem akarsz az lenni, aki más. Szégyen.
Szégyenérzet, vagy egy véres köpet fogmosás után, melyet
úgy köpsz a mosdónak a kagylójába, mint aki éppen arra gondol,
hogy milyen jól megvoltunk. Nem gondolsz ilyenekre. Tudom.
Mert erre én gondolok.
A feneked formájára, ahogy épp felfelé csúszik rajta a rövid nadrágod,
én pedig tátott szájjal figyelem azt az egy pontot, amibe végre
belebambulva elképzelhetem a lehetetlent, meg téged is.
És ehhez elég volt, hogy lássalak. Hogy lássam.
A testedbe törölt törölközőt, vagy a szádat, amit elszívott egy cigaretta.
Nem gyűlölök. Csupán töprengek rajtad, rajtam, meg rajtunk is
egy kicsit. Minden közös képünkön, amik bár jól sikerültek, magamat
mindig jobban megnéztem kicsit, ezért a saját arcaimra jobban
emlékszem. Talán ezért nem ismertem fel az arcod, amikor hazudtál.
Nem is ismertelek eléggé. Talán. Viszont még most is tudom mire
gondolsz, akkor amikor én erre. Rád, ránk, kicsit többet magamra.
De te is. Tudom.
Lelkem lelkedbe jár, majd ott hagy, kicsit szétszed, talán nem is
tudsz majd aludni. De ne felejtsd el, amikor ott voltam neked,
minden este, mert én voltam, te is tudod.
Talán most is ott vagyok melletted és a helyettesítőm mellett,
aki épp az én helyemen fekszik, betakarva hazugságokkal és
közhelyekkel. Az is lehet, hogy egyedül vagy, mint én.
Magányosan, hajnali háromóraharmincegykor, és a takarót forgatva
abban reménykedsz, találsz még valami kézen foghatót,
vagy legalább egy illatot, amelybe megkapaszkodva,
újra úgy érezheted, tiéd vagyok.
Asbóth Bence
