Czutor Győző - A kielégíthetetlen... (vers)
A kielégíthetetlen...
Asztala felett ülve,
keze mellett egy tintatartó üveg.
Benne kavarja tollát ,
s sötétkék tust magába szívja,
hogy papírját vele itassa.
Az égett ízû pacákat, szívja be a lap s egyre jobban kékül.
Síma felülete, görönygyös lett,
mint a ráncok a kezen s abban az erek, mintha bennük is a tinta folyna,
szinte már a tollat sem kell használnia.
Elrontja, ahogy hozzá ér, nem úgy jön az ichlet, ahogy azt ô akarta.
Kitépi azt az egy lapot.
Egy A betû van rajta csak.
Összegyûrt lappal célozza a kukát, hogy beleessen a zacskóba.
De mellé zuhant
s ô legyintve tovább körmöl.
Egy A betûvel kezdi a mondatot,
újra s a papírt, most csak hajtogatja- egyre csak azt, hogy nem tudja, nincs ötlete.
Egy nagyot ránt a kezén.
Bele sem gondolva, mit tesz.
Felöki a tartót
A tinta most az asztalrôl csepereg a padlóra.
Minden csepp egy-egy szó ként hallik vissza.
Milyen.
Türelmetlen.
Vagy.
A repedéseken tovább folyik,
egészen a falig,
ahol eláztatja az odadobott lapot.
A székén dülöngél s rágja a tolla végét.
Mintha dörögne az ég, úgy hallatszódik, mindenegyes fog apró rágásai.
Gügyögéseket hall.
Rángatja a fejét jobbra-balra,
de babát nem lát sehol.
Majd az anyja, úgyis rátalál.
Ki az ki, ilyen felelôtlen
s magára hagy egy csöpséget?
Tenyereit egybe rakva, mintha magával fogna kezet.
Fázik.
Mellette a kandalló, benne száraz fák várják, hogy ellepje ôket tûz, hogy égjenek, hogy végre hamuk lehessenek.
S pattogva, mint az ujjakat, amiket megropogtatnak, percegjen.
Én fel nem állok, amíg nincs kész az irományom.
Dörmögi magában.
Ismét sipákol egy csecsemô,
de most még hangosabban,
mint elôbb.
A papírra néz s írni próbál,
a sírás egyre zajosabb.
Ahogy irkálja egyik betût a másik után, úgy növekszik a hangerô.
Mintha nem is kívülrôl jönne már,
hanem a betûknek adna a keze hangokat.
Hisz mindegyik betûnek más nesze van.
Magában beszél s a fejét vakarja.
A homlokára véletlenül rátörli a tintát,
ezért kék most az izzadtsága.
Ahogy látja, hogy az asztalra csöpög,
beleremeg.
Kék vérem van. V
Biztos egyé váltam a tollal
s most is velem ír valaki,
csak én nem tudok róla.
Elejti az eszközét s hátradölve figyel.
Szemei, mint biliárd golyók pörögnek
a fehérjében.
Fejében gondolatok cikázva, mint a gömbök a játèkban.
Mit tegyek?
Úgy érzi, mintha összenyomnák a falak
s sikoltani próbál,
de egy hang sem töri meg a csendet.
A hangszálaim rezegnek,
én mégsem tudok beszélni.
Papírjára rója, hogy mit érez.
De ez sem jó.
Morogja magában.
Ráver a kiborult tintásüvegre.
Kezèben a szilánkok, mint méh csípések
A tinta egyé válik a vérével.
Áfonya és a vas íze keveredik.
Egy új gyümölcs vagyok.
Mondja.
A szíve egyre hevesebben ver.
Látja, hogy a csuklóját is megvágta.
Nyugodtan hátradôlve, vár.
Most kifacsarnak s finom szesz leszek.
Ami, majd csillapitja szomjatok.
Az el nem kezdett, befejezhetetlen. Ez a mondtat, mint mikor a villát végighúzzák egy porcelán tányéron, úgy karcolja.
Villámcsapásként érte,
hogy mit is hordoz s, hogy oly kevés ember áldott ezzel a teherrel, amit cipel.
Czutor Gyôzô
Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat:
Czutor Gyôzô
Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat: