Czutor Győző - A kielégíthetetlen... (vers)


A kielégíthetetlen...

Asztala felett ülve, 
keze mellett egy tintatartó üveg. 
Benne kavarja tollát , 
s sötétkék tust magába szívja, 
hogy papírját vele itassa. 
Az égett ízû pacákat, szívja be a lap s egyre jobban kékül. 
Síma felülete, görönygyös lett, 
mint a ráncok a kezen s abban az erek, mintha bennük is a tinta folyna, 
szinte már a tollat sem kell használnia. 

Elrontja, ahogy hozzá ér, nem úgy jön az ichlet, ahogy azt ô akarta. 
Kitépi azt az egy lapot. 
Egy A betû van rajta csak.
Összegyûrt lappal célozza a kukát, hogy beleessen a zacskóba. 
De mellé zuhant 
s ô legyintve tovább körmöl. 

Egy A betûvel kezdi a mondatot, 
újra s a papírt, most csak hajtogatja- egyre csak azt, hogy nem tudja, nincs ötlete. 
Egy nagyot ránt a kezén. 
Bele sem gondolva, mit tesz. 
Felöki a tartót
A tinta most az asztalrôl csepereg a padlóra.
Minden csepp egy-egy szó ként hallik vissza. 
Milyen. 
Türelmetlen. 
Vagy. 
A repedéseken tovább folyik, 
egészen a falig, 
ahol eláztatja az odadobott lapot. 

A székén dülöngél s rágja a tolla végét. 
Mintha dörögne az ég, úgy hallatszódik, mindenegyes fog apró rágásai. 
Gügyögéseket hall. 
Rángatja a fejét jobbra-balra, 
de babát nem lát sehol. 
Majd az anyja, úgyis rátalál. 
Ki az ki, ilyen felelôtlen 
s magára hagy egy csöpséget? 
Tenyereit egybe rakva, mintha magával fogna kezet. 
Fázik.
Mellette a kandalló, benne száraz fák várják, hogy ellepje ôket tûz, hogy égjenek, hogy végre hamuk lehessenek. 
S pattogva, mint az ujjakat, amiket megropogtatnak, percegjen. 

Én fel nem állok, amíg nincs kész az irományom. 
Dörmögi magában. 
Ismét sipákol egy csecsemô, 
de most még hangosabban, 
mint elôbb. 
A papírra néz s írni próbál, 
a sírás egyre zajosabb.
Ahogy irkálja egyik betût a másik után, úgy növekszik a hangerô.
Mintha nem is kívülrôl jönne már, 
hanem a betûknek adna a keze hangokat.
Hisz mindegyik betûnek más nesze van. 

Magában beszél s a fejét vakarja. 
A homlokára véletlenül rátörli a tintát, 
ezért kék most az izzadtsága. 
Ahogy látja, hogy az asztalra csöpög,
beleremeg.
Kék vérem van. V
Biztos egyé váltam a tollal 
s most is velem ír valaki, 
csak én nem tudok róla. 

Elejti az eszközét s hátradölve figyel. 
Szemei, mint biliárd golyók pörögnek
a fehérjében. 
Fejében gondolatok cikázva, mint a gömbök a játèkban. 

Mit tegyek? 
Úgy érzi, mintha összenyomnák a falak
s sikoltani próbál, 
de egy hang sem töri meg a csendet. 
A hangszálaim rezegnek, 
én mégsem tudok beszélni. 
Papírjára rója, hogy mit érez.
De ez sem jó. 
Morogja magában.

Ráver a kiborult tintásüvegre. 
Kezèben a szilánkok, mint méh csípések
A tinta egyé válik a vérével. 
Áfonya és a vas íze keveredik. 
Egy új gyümölcs vagyok. 
Mondja. 
A szíve egyre hevesebben ver. 
Látja, hogy a csuklóját is megvágta. 
Nyugodtan hátradôlve, vár. 
Most kifacsarnak s finom szesz leszek. 
Ami, majd csillapitja szomjatok.

 Az el nem kezdett, befejezhetetlen. Ez a mondtat, mint mikor a villát végighúzzák egy porcelán tányéron, úgy karcolja.
Villámcsapásként érte, 
hogy mit is hordoz s, hogy oly kevés ember áldott ezzel a teherrel, amit cipel. 

Czutor Gyôzô



Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat:

     


Hozzászólok