Czutor Győző - A vihar menyasszonya (vers)
A vihar mennyasszonya...
Kimerülve ül le, s ábrándozik
hogy milyen lehet lombnak lenni a viharban, s hagyni, nem elbújni elôle,
hanem csak engedni,
hogy hadd cibálja.
Rángatja az orkán a fákat
s az eget kettéhasítja- a
kék rém izzik- a feszültség,
ahogy szaporodik, és
már szívben is mennydörög.
Az égboltot tarja rettegésben.
Libabőr fut végig a hátán,
hogy erre is képes,
így még hatalmasabbat csap.
Megrázza magát s nyerít,
hogy jól van.
Játszik a ménkő az égbolton,
s mikor egyet ver,
mint egy rézfúvós zenekarban a karmester, úgy vezeti az égzengést.
Vonulnak a felhők
és sikítva üdvözlik a világot.
Özönlik a ború, s
az esô itat- engem is átáztat.
Üres pislogó tál az asztalon.
Benne tükröződik az arca.
Itt az idô öltözködni,
s a viharral házzaságot kötni.
Odakint most tombol a szélvihar, hisz idebent a fergeteg kicsavart.
Szólítja meg a tányérban a képe.
Izgága lesz a megfáradt lakó, s a ruhásszekrényhez fut.
Barna bunda kabátját gombolja.
Felülről, alulra halad,
s a szőrmének életed ad.
Ahogy egyé válik vele,
s lélegzete hátát felemeli, mint egy szunnyadó medve télen-
úgy horkol az ég.
Az ajtót kicsapva
megindul a kavalkád felé,
hol a legszürkébb az égbolt,
s elveri a jég a félelmet, hogy menni kell.
Ázik a bakancs a latyakban,
s vékony letisztult lábát
simitja a durva szél.
Gyökerestül ki akarja tépni,
hogy elnyelje a mennybéli katasztrófa,
de ő határozottan, és kitartóan szembeszáll vele. Azon töpreng,
hogy átveri a fortyogó eget.
Ahogy sétál, gyenge lábait
megmarkolja a görcs, s rángani kezd,
mint egy sebesült vadkacsa,
kit szárnyon talált a puska golyója.
Egy kis időre megtorpan, és körülnéz,
hallja,
ahogy veri az eső az ereszt.
Suttogja neki,
hogy kelj egybe velem.
Legyél te az, kit fêlnek
s mégis csodálnak majd.
A nap aranyban átszűrödik
a szürke felhôk között s küzd,
hogy lássa,
hogy szünik meg a rend odalent.
Tűzgömböt lefojtva
az ég egy orásit ásít,
s felborul a fegyelem.
Libben a narancssárga haja,
mint ezen az őszi napon,
egy fa koronája.
Most kezdôdik csak igazán.
Megszűnik a görcs
a karcsú lábában,
s tovább ugrál a viharral szembe.
Zajlik az égiháború
s zenekarként zúgnak a fellegek.
Mint egy fuvola-fütyül a csendre a szél.
A füvön csodálja a harmat
a leendő társat,
s gyönyörködik benne, minden.
A cinege apró gömbölyû teste
nehezedik egy faágra. Csiripel.
Az ég dörgése lágyul, s
égboltozati fehér paplan lebegve letáncol.
Rózsaszín mandula szemek
falják fel a kusza vén eget.
Ő már mindent látott.
Amikor a föld született,
ő ringatta.
Mikor pusztított a kolera
s hullott az ember.
Ő csak csendben hallgatott,
hogy tanuljon.
Olykor ágyúként dörrent
a Thompson tárával remegett,
s az acélgolyókat tűrte-
a lángokat eloltotta lélegzetével, s
halkan figyelte, ahogy meghalnak.
Veteránként tekint ránk, újszülöttekre
és óv minket,
olykor elbánva velünk gazul.
A fehér pehelypaplan
rászáll a mennyasszony fejére.
Körülötte sárga pittypang por
ízesen száll az orrába,
s beleszagol.
Az ég, már megágyazott s
lila csókokat harap a hitvese szájába.
Bölcs és torz a kettelyük násza.
Már ketten figyelik,
hogy miképp változik meg
az emberek világa.
Czutor Győző
Czutor Győző
Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat: