Czutor Győző - A vihar menyasszonya (vers)


A vihar mennyasszonya...

Kimerülve ül le, s ábrándozik
hogy milyen lehet lombnak lenni a viharban, s hagyni, nem elbújni elôle,
hanem csak engedni, 
hogy hadd cibálja. 
Rángatja az orkán a fákat 
s az eget kettéhasítja- a 
kék rém izzik- a feszültség, 
ahogy szaporodik, és 
már szívben is mennydörög.
Az égboltot tarja rettegésben.

Libabőr fut végig a hátán,
hogy erre is képes, 
így még hatalmasabbat csap.
Megrázza magát s nyerít, 
hogy jól van. 
Játszik a ménkő az égbolton,
s mikor egyet ver, 
mint egy rézfúvós zenekarban a karmester, úgy vezeti az égzengést.
Vonulnak a felhők 
és sikítva üdvözlik a világot.

Özönlik a ború, s 
az esô itat- engem is átáztat.
Üres pislogó tál az asztalon.
Benne tükröződik az arca. 
Itt az idô öltözködni, 
s a viharral házzaságot kötni.  
Odakint most tombol a szélvihar, hisz idebent a fergeteg kicsavart.
Szólítja meg a tányérban a képe.
Izgága lesz a megfáradt lakó, s a ruhásszekrényhez fut. 

Barna bunda kabátját gombolja. 
Felülről, alulra halad,
s a szőrmének életed ad.
Ahogy egyé válik vele,
s lélegzete hátát felemeli, mint egy szunnyadó medve télen-
úgy horkol az ég. 
Az ajtót kicsapva 
megindul a kavalkád felé, 
hol a legszürkébb az égbolt,
s elveri a jég a félelmet, hogy menni kell. 

Ázik a bakancs a latyakban, 
s vékony letisztult lábát 
 simitja a durva szél. 
Gyökerestül ki akarja tépni,
hogy elnyelje a mennybéli katasztrófa,
de ő határozottan, és kitartóan szembeszáll vele. Azon töpreng, 
hogy átveri a fortyogó eget. 

Ahogy sétál, gyenge lábait
megmarkolja a görcs, s rángani kezd, 
mint egy sebesült vadkacsa, 
kit szárnyon talált a puska golyója. 
Egy kis időre megtorpan, és körülnéz, 
hallja, 
ahogy veri az eső az ereszt.
Suttogja neki, 
hogy kelj egybe velem. 
Legyél te az, kit fêlnek
s mégis csodálnak majd. 

A nap aranyban átszűrödik 
a szürke felhôk között s küzd,
hogy lássa, 
hogy szünik meg a rend odalent.
Tűzgömböt lefojtva 
az ég egy orásit ásít,
s felborul a fegyelem. 
Libben a narancssárga haja, 
mint ezen az őszi napon, 
egy fa koronája. 
Most kezdôdik csak igazán. 

Megszűnik a görcs 
a karcsú lábában,
s tovább ugrál a viharral szembe.
Zajlik az égiháború 
s zenekarként zúgnak a fellegek. 
Mint egy fuvola-fütyül a csendre a szél. 
A füvön csodálja a harmat 
a leendő társat,
s gyönyörködik benne, minden.

A cinege apró gömbölyû teste 
nehezedik egy faágra. Csiripel.
Az ég dörgése lágyul, s
égboltozati fehér paplan lebegve letáncol. 
Rózsaszín mandula szemek
falják fel a kusza vén eget. 
Ő már mindent látott. 
Amikor a föld született,
ő ringatta.
Mikor pusztított a kolera
s hullott az ember. 
Ő csak csendben hallgatott,
hogy tanuljon. 
Olykor ágyúként dörrent 
a Thompson tárával remegett, 
s az acélgolyókat tűrte-
a lángokat eloltotta lélegzetével, s
 halkan figyelte, ahogy meghalnak. 
 
Veteránként tekint ránk, újszülöttekre
és óv minket,
olykor elbánva velünk gazul.

A fehér pehelypaplan
rászáll a mennyasszony fejére.
Körülötte sárga pittypang por
ízesen száll az orrába,
s beleszagol.
Az ég, már megágyazott s
lila csókokat harap a hitvese szájába. 
Bölcs és torz a kettelyük násza.
Már ketten figyelik, 
hogy miképp változik meg 
az emberek világa. 

Czutor Győző



Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat:

     



Hozzászólok