Czutor Gyôzô - Lépésméz (vers)
Lépesméz...
A földön ülve lábait keresztbe rakja s riogatja egy gondolat.
Csönd van.
Épp ez az, ami aggasztja.
A klotyóból árad a dögszag s a lelkét facsarja a savanyú vágy,
hogy megszerezzen mindent,
amit csak lehet.
Kopácsolni kezd a falakon.
Mint földrengés elôtti moraj, úgy visszhangzik.
Pattog faltól-falig.
S ô próbálja elkapni a hangot.
Pofozgatja a levegôt, majd simogatja.
S miután látja,
hogy nem megy versenyezni kezd vele.
Látni akarja, ki a gyorsabb.
Megpöcköli a szürke falat,
amibe elôször beleragad az ujja,
mert sárga ragadós nyálka folyik róla.
A vér az ereiben, mint patkányméreg s ez emeli az egekbe.
Szájából folyik a purhab,
szinte már fuldokol.
Tenyerével megcsapja, újra.
Vigyázz.
Kész.
Rajt.
S szaladni kezd.
A hangnak torz arcokat vágva, sprintel
s nekirohan a falnak.
Egy lila domb nôt a homlokán.
Lábával a földet rúgja s egy reccsenés,
mint mikor a villámcsapás dübörög,
úgy visszhangzik a kislábujja.
Büszke arra, hogy most ez történt.
Különlegesnek érzi magát a töréstôl s, mint egy duda, duzzad a mellkasa.
Önérzetét, még a bezártság sem tûntei el.
Ropognak a csontok
s sikoltanak az idegek.
Ennél nagyobb zaj, még sose volt.
Ahogy megsántulva feltápászkodik,
sípolni kezd a riasztó.
Ha négyszer, akkor csak a hecc kedvéért nyomogatja az ôr a gombokat.
Háromnál, új embert hoznak.
Kettô sipákolás, az riadó,
valaki szökni igyekszik.
Egynél, ébresztôt fúj s alvást is, így jelzik.
Viú.
Viú.
Viú.
A rácsokhoz futva, megmarkolja azt
s szemgolyói,
mint a metronom kattognak jobbra-balra.
Duzzadt ereiben csörgedezik a teknokol.
Vicsorog a rácsokon keresztül.
Reméli hozzá hozzák az új lelket.
Már évek óta felkészült rá,
hogy hogyan avatná be,
ha lenne egy cellatársa.
Bilincsbeverve hoztak ide
s gumibotokkal péppé vertek.
Lépesméznek hívnak, mert
belsôm viaszos vadmézként tapadt a talpakra,
mikor megrúgták kaptáramat.
A 122-es cellába zártak.
Itt ürítem magamból 10 éve,
azt mi még megmaradt.
Csak csôdülök s szakítom a rendet,
mindig is ezt tettem.
Fogolynak születni kell.
Rabnak szült meg anyám is.
Már a magzatvízem is bûnnel itatott át.
Szorítják az új lélek csuklóját
s, mint egy hidegfürdô után,
vacognak a fogai.
Könnyei egybefolynak
kék szemeivel, már csak egy egész könnycsepp ô maga.
Bal szeme, mindig jobbra néz, így született.
Nehéz lábai vonalakat húz a sáros földön.
Megfogják a négy végtagját s, mint egy rongyot lóbálják.
Hipp.
Hopp.
Teste a talajfelé nehezül
s mégis üveg golyó könnyedségével gurul a 122-es cellába.
Lépesméz, visítva,
mint egy újszülött kismalac, röfög
s ujjâval mutogat az újoncra.
Elég legyen!
Nehogy megint lássuk a nektáradat.
Mondja szigorúan egy ôr.
És te Ponyva!
Mindig tudd, hogy lebegni élvezet.
Mondja a másik, majd belé rúg
s rájuk zárja rácsos ajtót.
Kopognak a lakkoscipôk
a latyakos betonon s
csilingelnek a rácsok,
ahogy a gumibotot végig húzzák rajtuk.
Sípolni kezdenek, megint.
Lefekvèshez víjog a vész-jelzô.
Viú.
Ahogy lemegy a nap,
szinte hallani lehet sisteregni a felszínen.
S elnyeli a börtön kéménye
a forró égitestet.
Csak a tûz pattogásait lehet hallani,
mintha azt suttogná,
hogy még több veszedelem közeleg.
A hold felkel s ásít, nyammog,
mint Ponyva, ki reszketve alszik
recsegô fém ágyán
s most egyedül ôk ketten adják a fényt a rettentô sötétben.
Másnap reggel, kipattanak a véreres szemek.
Nyafog a riasztó, egyszer.
Egy autógumi jajgat, ahogy fékeznek.
Egy kis szünet.
Hisztizik a sziréna, még egyszer.
Nyekeregnek az ágyak
s egy sápadt kéz lóg lefelé.
Rinyál, újra.
Fehér talpak símulnak a recés talajra.
Nyög egyet, utoljára.
A naptól, mintha undorodna a föld,
úgy köpi ki, hogy süssön.
Tikkasztó meleg van.
Egy ôr varjúként lépdel
s nézi a cellákat.
Szurok szemeivel, ahogy ránéz valakire,
leégeti róla a jókedvet.
Sötét lila ingjében egyenes háttal,
mint egy fokos, erôtsugalva sétálgat.
Kezében a verôeszköz,
szinte már fognia sem kell,
mintha az is része lenne,
úgy egybeolvad markával.
Enap reggel köszöntés képp
a rácsra rávert.
Egy sikoly pukkasztja a dobhártyákat,
mikor az ember rálép a friss hóra,
úgy roppantak az ujjak.
A kávé szemû ôr, megigazítja gallérját
s szâja széle felkunkorodik.
Mintha elemelkedett volna
a ragadós betonról.
Átjárja az önimádat,
ereiben folyik a benzin
s szívében ég a tûz.
A fegyenc, megszárított narancshéjként
kiszárádva dôl a rácsra rá s ujjaiból,
mint szètroppantott málnából
spriccel a vörös belsô verejték.
Recsegnek a csontok s ô lassan hátradôl.
Lépesméz bökôt faragva az ágyán ül.
Magában meregve markolja.
Bordái kilátszanak.
Xilofonozni fog rajta a éh halál.
Lassan bomlik a lélek s elfogyaszt.
Feláll és acsarog.
Szemei, viaszként olvadnak.
Ponyva felé csusszan.
Ez az eszkôz,
mint tû a rongyot átszakítja a bôrt
s elmúlsz secperc alatt.
Tested lehül s szemgolyóid fennakadva
levegôért kapkodnak.
És akárhányszor meghalsz,
annyiszor térsz vissza,
hogy újra szétszurkáljalak.
Ahogy megközelíti, csillognak szemfogai
s ráveti magát Ponyvára.
Vétkes a préda,
de mégis ô a legártatlanabb.
Mikor a zsák száját szorítják,
úgy markolja
a cellatársa nyakát.
Fehér hab bugyborèkol.
Vérszomjas fenevadnak érzi magát.
Ponyva partavetett halként tátog
s rángatózva hasbarúgja támadóját.
Aki összerogyva megfogja azt
s kezébôl kiejti a bökôt.
Gurul s csak gurul Ponyva felé
s minden nesze egybefolyik
az ôr lépéseivel.
A hab csöpög a szájsarkâból
s morogva, mint egy véreb, nyüszít s feláll.
Két cellatárs egymás felé fordulva.
Lépesméz, vicsorítva
s reszketve, gyomrát fogva.
Egyet köp Ponyvára.
A szajha is nyôg, ha a kielégitik.
Kacagja, fájdalmasan Lépesméz.
A bökôfelé ugrándozik guggolva,
hogy kostolgassa rabtársát.
Ahogy ô csoszogva szökdel,
a zaja összemosodódik a lakkcipôvel.
Ponyva remegve hátrál s vinnyog,
mint a riasztó, utánna.
Viú.
Viú.
Viú.
Viú.
Az ôr lába kopog a betonon
s megáll a 122-es cella elôtt.
Hátra tett kezekkel, dobogva.
Elrejti a bökôt-
Lépesméz maga tudja- de -Ponyva.
Tanítási órák lesznek hetente kétszer,
ahol illemet tanulhattok.
Értetted, te semmirekellô?
Felfújja magát, mint egy kandúr.
S elôveszi a zárkulcsot.
Ahogy bedugja, belerezeg az egész ajtó.
Csörömpöl.
Ne kérlek ne!
Fejét fedve hátrál Ponyva.
Mintha leált volna az idô
egy pillanatra csak.
A lélegzetek beszélnek.
Síri csöndben az erôszakos ôr keze,
feszül, mint a kötél csomója.
Ponyva, reszketve, arcát eltakarva ül s
beléfagy a félelem.
Kötelezô magáznod minket,
ezt is értetted?
Mondja félelemkeltôen s halkan az ôr.
Szájában olvad a jég.
Szétszakítja a tekintetével
s felemeli az öklét.
Egyre csak hátrál s csúszik hátra a rab,
kezét közelebb rántja.
Az ököl és a tenyér néznek farkasszemet.
Szívében sistereg a gyûlôlet s,
mikor elszakad egy vezeték,
úgy pattog a feszültség.
A hullaszag, mintha azt suttogná
ne bántsd’.
S kellmesen beleszagol.
A tetemszag helyett,
levendula illatott áraszt az üritôlyuk.
Ahogy a fegyencre ránéz,
ropogtatni kezdi a kezét.
Recsegnek az ujjpercek
s a csönd eltörik.
Most megúsztad,
de legközelebb szétváglak.
Most kelj fel te moslék.
ès takarodj a terembe.
Ponyva vállára teszi a gumibot élét
kopogtatja a padlót.
Szerencsés lélek az, ki rabként is szabad.
Zajolja a csend s megindulnak.
Lépesméz a körmét rágja
Ô már nem jár illemórákra.
Kinek kell a tisztelet, ha verekedni is lehet?
Steril fehér falak,
oriási ablakokkal.
Az asztalnál egy alak ül,
bôre ráncos, mint a kéreg.
Arany tollal a kezében, irkál.
Görnyedve s koncetrálva.
Szájában egy gyík farka lóg, mint cigaretta szál.
Mindig visszanô, azért használja.
Ezüst tintával körmöl.
S minden mártogatásra, harangoznak.
Megszûnt a gravitácó
s most a nyakra van szorítva a bilincs,
így lebegnek az asztalhoz.
Lekötözik a székhez.
Ó, milyen öntudatlan árva lélek.
Bezártak s most minden remény
egy vékony szálon csüng.
Minden perc egy gyönygy rajta
s az óra a gombolyag.
Meséld el nekem, hogy, hogy kerültél ide.
Ponyvát átjárja a bizsergés
s egyfajta bizonytalanság.
Ki ez az ismeretlen alak és mit akar?
Szabadulni próbál, rángatózik,
de a bôr szíjak nem engedik.
Remélem tudod,
hogy csak azèrt vagy leszíjazva, hogy ne szálj el.
Rám nem hat a vonzás,
mert én vagyok a vonzalom maga
enyém itt az egész koceráj.
S az ôrôk semmivé válnak.
Pukkanak , mint a szappanbuborék
s lélekzik egyet a sárgásfehér terem.
Most mesélj, hogy mi történt.
Mirôl beszéljek?
Kérdezi zavartan.
S elhalványul az arca.
Ó, hogy te naívan azt hitted,
hogy tényleg illemóra lesz?
Tévedsz.
A hazugság, olyan,
mint egy hangszer,
ha valaki jól játszik rajta,
akkor mindeki odavan.
Itt arra vagyok kiváncsi
hogy hogy lettél idegen holt?
Gyászolnak-e odalent,
vagy fröcsögnek a tetteidrôl,
hogy tettél-e bûnt?
Gyáván és sivárúl éltem az egész életem.
A nyanvadt 22 évemet,
mint egy elszottyadt barackra,
rám telepedett a penész
s nem sikerült soha sem
egyetlen üzletem se.
Mikor a hernyóból pillangó lettem volna,
bentragadtam a bábban.
Az egyetlen vétek,
hogy öngyilkos lettem.
Eközben a 122-es cellában
bosszútforralva töpreng,
hogy megszökne
s haját tépi Lépesméz.
Hajszálai, mint összegabalyodott
fonalak s ököllel veri a falat.
Akkorát üt, hogy beleremeg
még a steril terem is.
A cellatársad elég kegyetlen.
Itt van már a börtöndben
idôtlen idôk óta,
de csak egyszer beszélt velem.
Olyan makacsul ragazkodott a sötétséghez s a véleményéhez.
Azt gondolta,
hogy a halál a megváltás mindenkinek,
ezért, neki az a célja, hogy istent játszva
megöljön mindent, mit lehet.
Neki az élet csak egy játszma.
Képtelen voltam segíteni rajta.
Az arca, mikor mondta,
mintha kinôtt volna egy másik.
Homályosan láttam, csak egy árny volt
de hallottam,
ahogy sikolt s minden, mintha ellenem lett volna nyomban.
Az ablakok is azt búgták,
hogy haszontalan vagyok.
Hogy ne háborogjon a lélek s, hogy ne
reszkess, mint egy árva fióka.
Feltámasztalak, ezzel a tudattal,
hogy emlékezz, milyen, mikor holt vagy.
Nem lesz semmilyen fátyol,
mi eltakarná a múltat.
Mindent látni fogsz, ami itt történik,
akkortól, mikor ott vagy anyád kezében
s mikor a szerelmeddel szeretkezel, egészen halálodik, mikor visszatérsz.
Az égen felcsillan a hajnal
s, mintha megágyaztak volna,
olyan síma a halvány mennybolt.
Egy kisgyermek sírása
s egy anya nyöszörögve erölködik. Fürészként reszel a fájdalom.
Szakad a zsinór,
mi ezt a két testet egybe kötötte.
Ahogy átöleli az édesanya,
mint mikor selymet fog az ember.
A bôre párna puha s törékeny,
akár csak egy porcelánbaba.
A râncos alak feláll
s besétál a 122-es cellába.
Saruja a sárban csoszog.
Lépesméz, bökôjével karcolja a vonalakat
s a karcok, mint gyenge sikoltások,
úgy hangzanak.
Itt vagy újra, hogy osszad az észt,
hogy megmond, miképpen kéne êlnem,
azt mim nincs, mióta idekerültem.
Megfordul s vigyorog.
Egyszer átveszem a helyed
s téged fognak szanaszéjjel rugdosni, mígnem én azt nem mondom elég.
Mindig is irígy voltál és galád.
Bosszúvágyó és vérszomjas.
Sosem volt elég az, mi elôtted van.
Tudom, hogy szökni akarsz,
de nem fog menni.
Ha velem megbékélsz,
csak akkor szabadulsz.
Csak ketten vagytok már,
te s a pénzéhes öltönyös fazon.
Nekem jó itt, mindig is az volt.
A ruhâját leszakítja és,
úgy rohan az alak felé nyáladzva.
Szemei, mint egy vadászó farkasnak.
Összemennek s akkorák,
mint egy széndarab.
Egy pofon ostorként csattan és Lépesméz
kiterülve rángatózva a földre zuhan.
Álkapcsa ropog, mint egy eltört bot.
S lassan leáll a szíve is.
Földön fekve lábait lazán lógatva,
elmúlt s vissza se tér.
Czutor Győző
Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat:
Czutor Győző
Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat: