Fazekas Anna - Fulldokló szívek

Nemrég még kedves szavakkal szóltál lelkemhez
Mostmár úgy viszonyulsz hozzám, akár egy idegenhez
Akkor lassan és mélyen szögezted tekinteted két szememhez
Ma azonban furcsa akaratod fegyelmez, nem találod az utat a kezemhez
Pedig olyan gyengéden értél hozzá erőtlen szívemhez
Mint gyermek nyúlna rözsatövis falevélhez

Barna hajamba érzékien beletúrtál
Emléke a mai napig kis fejemben bújkál
Folyton-folyvást előhozom, minden sűrűn eszembe juttatom
Addig, míg magamat ezzel meg nem untatom
Ilyen azonban soha nem lesz, megnyugtathatom
Ígérem, az érzést egyszer visszajuttatom
Mégis miért tetted velem ezt, megtudhatom?

Vártam a  percet, mikor újból csak mi ketten lehetünk
De nem mondtad egy szóval sem, hogy gyere, mehetünk
Ezután egyből feszes lett szürke környezetünk
Ahelyett, hogy hagytad volna, míg egymásba bele nem szeretünk
Ezek után már a végtelenben ki nem teljesedünk
Viszont minden egyes pillanatot elfeledünk
Szomorúvá vált a mi énekünk
De ennyi volt, haza is mehetünk

Nem, nem lehet oda minden!
Van még remény harmatkönnyeimben
Bánatomat egy pocsojába kilöttyintem
Az üres vödröt pedig hazavittem
Álmaimban várom, hogy ujjad megérintsen
mint egy tüzes éjszakán, uramisten
Esténként imákba foglalom hitem
S a közelítő hideg téltől lelkem messzire intem
Hiszen annak mélyén a Napnak sugarai gyűlnek és peregnek végig gerincemen,
le a talpam végéig, ahol csontjaimba hatolnak. Rámnézel.
S én leszögezve állok előtted.

Fazekas Anna