Földesi Ágnes Villő - Beavatás

Beavatás 

Fulladoztam...
Próbáltam tartani 
a hosszúlépést,
de kibuggyant számból falatnyi sugarad
és napperzselt bőrömön végigcsorogva
Rorschach- tesztet csapott ingemre
a villányi kakasrozé.
A Szent György - hegy meztelen
trónszirtjének színe vérszilvába váltott  
és kulcscsontom medréből 
sóskeserű olívát csipegetve bámultad 
ezt a tünemény parádét.

Nem hiányoztál. 
Pedig fülledt csönd 
lihegett fülembe, majd 
szokásszerint felzakatolt
Arakhné rokkája s dobhártyámon
visszangzott a taposás üteme. 
Nyöszörgött a fonókerék. 
Én hevesen bontani kezdtem a szálakat- 
mindazt ami köztünk 
"még meg sem" - és a
forró, balzsamos levegő 
marni kezdte szememet, majd
homlokomba szökött a szénsav és 
jádehomályba borított mindent
a Balaton vizének iszonyú tömege.

Te Láttad. 
Hagytad, hogy a szent szörny 
utat törjön magának a víz alatt
és roppant indákkal fonja körül
egész testemet;
belém hatolt a méhemtől
a tüdőn át egészen a szívig, 
hogy a máj epezöld, 
iszapos váladékaként
kiszakadjon az összes gyász -
anyáim fájdalma 
szerelmeim fájdalma 
a meg nem született gyermekek fájdalma - 
majd izzadt pánik karoljon át 
s centiket szorítva bordáimon 
roppanás előtt szüljem meg
gyomrom árnyékat, 
S mint újszülöttet szerelmes anya, 
magamat ölelve hulljak
részeg katarzisban
a kákahabos fűre.

Láttad. 
Akkor karodba vettél
és bementünk a házba. 
Óvatosan kigomboltad boráztatta ingem
és azzal pólyáltad lelkem fáradt darabját, 
hogy gondosan a polcra tudd tenni pihenni. 
Komótosan segítettél beszállni a kádba ; 
Hercegnőt gondolába, 
Vizet zubogtattál - én sírtam, 
s míg cigarettád tövigégett 
én beszéltem-
már nem tudom miről, 
csak magamnak bizonyságul,
hogy túléltem - 
aztán kiszálltam, 
Te puhán megtöröltél, 
s a szertartás végén
hintába fektettél.

Idő és tér nem voltak. 
Auratestet szőtt a gondolat-
a miénk volt, ahogy egybeolvadt és 
mágnesbábokként lebegtünk
egy kifeszített hálón, 
míg a különös transz végetért. 
A Hold is a falakba bújt, 
és csillagok sem mertek hullani az égből. 
Aludtak a bolygók.
S mi éberen és vigyázva 
álmodtuk, hogy 
-táltos üstökösök-
Átkelünk a múlás aranykapuján, 
S elérve a magunk csírájáig
a teremtés forró 
sötétjét tapintva új világot alkotunk 
Egymásból Hárman; Te én és Mi. 

Vagy egyesegyedül Isten.