Katarzyna „Valakiria” Tkaczyk - Őszinte szívek (Novella)

Őszinte szívek

Szerző: Katarzyna „Valakiria” Tkaczyk

Fordította: Fazekas Márta

Mjölvának, a sziklás partfal szélén fekvő, nyugodt falunak megvoltak a maga titkai. Rejtély volt például az, hogy miért borul sűrű, nyirkos köd a környékre évente többször is, az időjárástól függetlenül. Az idősek azt mondogatták, hogy a tengerek már-már elfeledett istenei követelnek ilyenkor áldozatot. Általában meg is kapták azt – nem nagyot, de épp eleget ahhoz, hogy békésen elalhassanak.

Titkok szőtték át a sötét erdőt is, ahonnan időnként furcsa hangok szűrődtek ki. Ilyenkor azt mondták, hogy az öreg fenyves szellemei harcolnak egymással egy új király hatalomra lépéséért. Amikor minden elcsendesült, tudtuk, hogy megválasztották az új uralkodót – ilyenkor fényűző ajándékot vittünk jószándékunk jeleként.

Az sem derült ki soha, mi történt a birkákkal, melyek időről időre odavesztek a legelőkön. Az a hír járta, hogy furcsa teremtmények rabolják el őket; hatalmas gyíkok, denevérszerű szárnyakkal – sírokból született misztikus lények, melyeket egy megtébolyult sámán keltett életre.

Mjölva titkai közé tartozott az is, ami Leával történt. A menyasszonyommal.

Számos mendemonda keringett az eltűnésével kapcsolatban. Hosszú őszi estéken, amiknek úgy tűnt – a beszédtémákkal ellentétben –, messze még a vége, mindig visszakanyarodott valaki a dologhoz. Mindig akadt valaki, aki valahány istenre megesküdött, hogy látta a lányt a sziklaszirten állni vagy gyalog az erdőbe tartani, meg sem hallva a kiáltozásokat. Időnként őrületnek, máskor öngyilkosságnak értelmezték.

Mindebben nem hittem.

Azt sem hittem, hogy valamelyik hadsereg lemaradt harcosai, haramiák rabolták el és azt sem, hogy vadállatok marcangolták szét. Nem hittem el, mert egész életét végigkísértem és tudtam, hogy nem volt sem buta, sem naiv.

Engem és Leát szinte már a bölcsőnél egymásnak ígértek, bár a sors már az előtt egymásnak rendelt minket, hogy megfogantunk volna. Családjaink – akik még magánál Mjölvánál is idősebbek – évtizedek óta haragban álltak egymással. A sokéves viszálykodásnak váratlanul egy gyermekáldással járó szerelem vetett véget, pontosan úgy, ahogyan az az érzelgős énekekben szokott lenni. Amikor Livia nénikém és Lea bácsikája, Rannar, titokban egybekelt, őseink végre egy asztalhoz ültek, és a beszélgetés a régóta várt békével végződött. Sőt mi több, elhatározták, hogy ezt nemcsak a fiatal pár gyermekének személyével pecsételik meg, hanem egy újabb házassággal is. Így, amikor egy évvel később világra jöttem, már csak az volt hátra, hogy megvárjuk, amíg megszületik leendő feleségem. Lea nem siette el a dolgot, de amikor végre megérkezett, a dolog végére pont került. A pap egyébként is azon az állásponton volt, hogy a háromévnyi korkülönbség pont megfelelő a házastársak között.

Agdall mindezt eltervezte és először téged küldött a világra, Askiil – mondta az ünnepség után, melyen a kicsit befogadtuk magunk közé. – A te feladatod védelmezni, hogy szolgálhassa az isteneket mindazzal az adottsággal, melyeket tőlük kapott és kiteljesedhessen anyaként.

Lea és én tehát úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, akármilyenné is válunk, egy párt fogunk alkotni. Együtt játszottunk és együtt dolgoztunk, csakhogy amikor én kezdtem felnőni, ő még mindig gyereknek tűnt. Kezdtük nem megérteni egymást, és nem tudtunk ezen változtatni – sőt, eljött a pillanat, amikor már nem is akartunk. Mindketten makacsok voltunk, egyikünk sem akart engedni az igazából. Számos szétválásra és kibékülésre, átvirrasztott éjszakára és keserű könnyre volt szükségünk, hogy elkezdjük egymást elfogadni, aztán pedig értékelni.

Végül eljött az idő, amikor a sorsunk utat tört magának. A betakarítási ünnepen, a Bersin, amikor a tűz körül ünnepeltünk, ráébredtem, hogy valami megváltozott. Lea a hebehurgya kislányból, akinek mindig le volt horzsolva a térde, fiatal nővé vált – gyönyörűvé, bátorrá és elragadóvá. El sem tudtam volna képzelni, hogy bárki más legyen mellettem. Amikor az alkoholtól kissé mámorosan vettem a bátorságot és mindezt elmondtam neki, bevallotta, hogy ő is ugyanígy érez. Aznap éjjel engedtük, hogy a testünk kövesse az ösztönöket. Egymáséi lettünk állva – egy öreg tölgyfánál -, aztán pedig az utolsó esőtől még nyirkos füvön. Mindezek után megesküdtünk, hogy pontosan egy év múlva egybekelünk – nem azért, mert a szüleink ebben állapodtak meg, hanem azért, mert ezt akarjuk.

Három nappal később Lea nyom nélkül eltűnt.

Eleinte azt gondoltam, hogy megijedt attól, ami köztünk történt és dühös voltam magamra. Aztán az egyik átforgolódott éjszakán mégis rájöttem, hogy valami másról van szó. A különleges adottság, melyet a pap szerint magamban hordoztam, és mellyel semmit nem akartam kezdeni, most nyugtalanná tett és cselekvésre késztetett. Arra, hogy olyan kérdéseket tegyek fel, melyeket eddig senki sem mert.

Próbáltam segítséget kérni a szüleimtől, de elküldtek. Úgy vélték, hogy Lea elmenekülése, mert ők így értelmezték eltűnését, a Rannar és Livia frigye után megköttetett egyezség megszegése volt. Olyannyira így vélték, hogy még azt is bánták, hogy részt vettek a keresésében. Titokban elmentem hát jövőbelinek szánt apósomhoz, de nagyon gyorsan, megtépázott ruhában és a szemem alatti folttal távoztam is tőle. Lea családja ugyanis úgy vélte, hogy biztosan az én hibám, ami történt és nem hagyták, hogy bármit is megmagyarázzak. A falu öregjei szintén tehetetlenül tárták szét a karjukat.

Az egyetlen ember, aki akkoriban nem fordult el tőlem, a papunk volt, aki a szerencsétlen helyzetre való tekintettel legalább próbált minket rávenni a megbékélésre. Onnantól azonban, hogy a második vagy harmadik látogatása után mindkét család kutyákat uszított rá, az ősök haragjának kitéve magát, már csak jó szóval támogathatott.

Imádkozz az istenekhez, ahogy csak erődből telik – mondta, miközben esetlenül foltozta ruháit. – Kérd Agdall kegyelmét, annak ellenére, amit a szüleid éppen elkövettek. Talán küld egy jelet.

Néhány nappal később újra megváltozott valami – és ez a változás sokkal meglepőbb volt. Bár hihetetlen volt, a fák elkezdtek kirügyezni. A föld nem mutatta a fáradtság jeleit – készen állt az új vetésre, a virágok pedig újra virágoztak, mintha ismét tavasz lenne. A juhok már nem vesztek oda a legelőn, sőt több tejet adtak, ahogyan a tehenek is. Még az erdő is elhallgatott, egészen olyan volt, mintha az öreg fenyves szellemei már nem viaskodnának egymással, hanem élveznék a rég várt nyugalmat. Elcsendesedett a felkorbácsolt és eredendő energiával teli tenger is, noha a víztükör fölött függő köd szemernyit sem mozdult.

A falu lakóira valósággal rátört az eufória. Mindenfelé az istenek ajándékáról beszéltek, áldozatokat mutattak be, és olyan öröm lett úrrá az embereken, mintha éppen az örökkön tartó betakarító ünnep érkezett volna el. Ettől az egész őrülettől csak ketten tartották távol magukat – én, aki még mindig kétségbe voltam esve Lea eltűnése miatt, és a pap, aki annyira ideges és nyugtalan lett, hogy az emlékei is elhagyták. Amikor megkérdeztem a szüleimet, hogy mi erről a véleményük, kinevettek.

Kinek hogy, de neki örülnie kéne – mormogta az apám.
Nem lehet, hogy fáradt? – vetette fel az anyám, és egy percre megtorpant vajköpülés közben. – Hiszen valakinek ki kellett könyörögnie ezt az áldást.
Neki, egymagában? Ne viccelj. Mi mindannyian, közösen könyörögtük ki – mi és az őszinte, isteneknek szentelt szívünk. Hiszen te is tudod.

Én azonban nem osztottam ezt a véleményt, ezért a pap minél inkább elvonult, én annál inkább kerestem vele a kapcsolatot. Általában elküldött, de egy alkalommal megtört és úgy döntött, őszinte lesz velem.

Valami rossz történik – suttogta ki, résnyire nyitva háza ajtaját. – Az érzékeim csaponganak, a rúnák nem akarnak kijönni, az állatok pedig elhallgattak. Félek, de ki kell derítenem, mi történt.
Azt mondják, ez az istenek ajándéka.

A férfi felcsattant.

Az istenek elhagytak minket, Askiil, mert valami olyat tettünk, amivel szembementünk az akaratukkal. Benned megvan a mágikus erő, a zalla. Te is érzed.

Miután kimondta ezeket a szavakat, becsapta az orrom előtt az ajtót és már soha többé nem nyitotta ki. Senkinek. Csak onnan tudtuk, hogy életben van, hogy minden nap eljárt imádkozni a szent ligetbe, a készletei felét pedig bemutatta áldozatként. Az ősök szellemein és az isteneken kívül senkivel sem beszélgetett. Egyre gyakrabban suttogták róla, hogy megőrült.

Nem hittem benne, ahogy abban sem, hogy Lea elmenekült. Amióta azonban nem volt kivel beszélgetnem, magam kezdtem figyelni a jelekre, melyeket a természet küldött, és összefüggéseket kerestem. És valóban – bár nem tudtam elmagyarázni, miért, biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben. Mjölvára néma csend nehezedett, mintha valaki egy sűrű fonású kosarat borított volna a falura, a köd pedig még sűrűbb lett. Csak időnként fordult elő, amikor figyelmesebben néztem, hogy valamiféle árnyékot véltem látni. Egyszer még a nyomába is eredtem, de a hideg és a párás levegő hazaüldözött.

Tavasszal felébredtem a búskomorságból. Ellentmondva apámnak, aki már azon volt, hogy egy másik menyasszonyt találjon nekem, kijelentettem, hogy pap leszek. Egy hatalmas veszekedést követően elindultam a remetelakba, hogy megkérjem Tiszteletreméltót, tanítson meg nekem minden szükséges dolgot. Az idős ember eleinte szóba sem állt velem, de miután három nap és három éjjel gubbasztottam a barlangja előtt, végül kijött hozzám. Elmondtam neki, hogy meghallottam egy hangot, mely a szent ligetből szűrődött ki. Hogy az isteneket akarom szolgálni, és segíteni szeretnék az embereknek, tanítani és védelmezni őket. Írás- és olvasástudatlan, falusi fiúhoz képest meglehetősen beszédes és éles eszű voltam. A remete biztosan észrevette ezt, mert rábólintott, hogy ott maradjak egy próba erejéig, aztán pedig már soha nem is kért rá, hogy távozzak.

Bár a leckék nehezek, a feladatok pedig kimerítőek voltak, mindent beleadtam. Tanultam, megfogadtam a tanácsokat és kerestem a saját utam, egy szót sem ejtve arról, hogy nem a természet titokzatos hangja űzött erre a vad, varázslattal és szellemekkel teli helyre, hanem két kérdés.

Tudni akartam, miért dobták el maguktól az istenek Mjölva lakóinak őszinte szívét.

És hogy Lea miért dobott el magától engem.

Közel hat évig laktam a remeténél. Eleinte nagyon nehéz volt, nemcsak a rengeteg tudás miatt, melyet magamba kellett szívnom, hanem azért is, mert hiányzott az otthonom és a menyasszonyom. Az idő azonban csaknem minden sebet begyógyított. Ott, ahol voltam, hallottam az istenek hangját és tudtam, hogyan lehet velük beszélni. A szellemek suttogása határozott volt, kéréseiket pedig könnyedén meg lehetett érteni, így lassacskán elfelejtettem a Mjölván uralkodó, kísérteties csendet. És Lea? Időnként kezdtem azt gondolni, hogy éppen azért hagyott el, hogy elmélyülhessek. Végül is mindig jobban értett engem, mint bárki más; talán ezt is értette. Talán látta a bennem erősödő zallát is, melyet az egyszerű emberek mágiának hívtak, és tudat alatt így adott engedélyt, hogy a nekem kijelölt utat járjam. Meghozta a döntést, melyet én nem tudtam volna meghozni.

És csak egy valami nyugtalanított – az árnyak, melyeket szüntelenül láttam a ködben. Még ilyen messze az otthonomtól is elkísértek. Nyugtalanítóak voltak, titokzatosak, idegenek. Egyre határozottabban éreztem, hogy valami a nyomomban jár, de nem tudtam kideríteni, mi lehet az. Ebben az ügyben az istenek is hallgattak.

Próbálván megfejteni ezt a titkot és megérteni a homályos rémálmokat, melyek időnként gyötörtek, a meditáció művészetét gyakoroltam. Ez azonban óriási nehézségeket jelentett számomra. Voltak olyan hetek és hónapok, amikor az enyhülést hozó látomások helyett csak zaklatottságot éreztem és egyáltalán nem voltam biztos semmiben. Derekasan küzdöttem, miközben egy lépést tettem előre és kettőt hátra, de végül kénytelen voltam feladni. Igyekeztem nem figyelni a ködben felbukkanó árnyakra; próbáltam elfelejteni a hátborzongató álmokat; észre sem venni az othila rúnát, mely újra és újra kijött a rúnadobások során, az erdő suttogását pedig nem értelmezni többnek, mint csupán a szél susogásának.

Minél tovább foglalkoztam azonban kizárólag az anyagi világ dolgaival, annál rosszabbul éreztem magam – ezt nem tudtam figyelmen kívül hagyni. A nyugtalanságtól nem tudtam összpontosítani és egyre gyakrabban éreztem félelmet – valami idegen félelmet, amely mintha nem is hozzám tartozna. Valami elkerülte a figyelmem, valamit nem láttam meg, a szívem pedig úgy elnehezült, mintha kőből lett volna. Néhány meditáció nélküli hónap után az egyik rémálom elkezdett ismétlődni, szinte minden éjjel. Ködben úszó mezőket láttam és egy sötét, fenyegető alakot, valahol magam előtt. Az alakban nem volt számomra semmi ismerős – egyszerűen csak egy elmosódott, nyugtalan és vad folt volt. Oda akartam menni hozzá, de nem bírtam megmozdulni. Csak nézni és sírni tudtam, miközben elképzelhetetlen szenvedést és még nagyobb hiányt éreztem.

Végül felismertem, hogy ez már túl sok és mindent elmondtam a mesteremnek.

Tudom – felelte, miközben még csak nem is változtatott a pózon, melyben meditált. – Érzem, hogy nyugtalan vagy, látom, ahogy elfordulsz és figyelsz, amikor hív egy erő, melyet nem értesz.
Akkor mit tegyek?

Az idős ember csupán ekkor nyitotta ki a szemét.

Inkább az a kérdés: tényleg meg akarod-e találni a válaszokat?

Gyűlöltem, amikor így beszélt, de a hat év alatt megtanultam türelmesnek lenni. Így összeszorított foggal elindultam fűszernövényekért az erdőbe. Ahogy sétáltam az ösvényeken, melyeket csak a mesterem és én ismertünk, meghoztam a döntést: elhatároztam, hogy válaszolni fogok az engem követelő erők hívására. Visszamentem hát a remetelakba, mely már az otthonommá vált, felkészültem, amikor pedig alkonyodni kezdett, felmentem a hegytetőre és lelkemet kitárva letérdeltem, készen a reggelig tartó meditációra. Amíg meg nem tudom, miről van szó.

Azon az éjszakán tiszta volt az égbolt. Ezernyi csillagot, mindenfelé szétszóródott bolygókat láttam az égen, sőt még a fényes utat is, mellyel az istenek a távolságokat mérték. A két hold fényesen ragyogott – az egyik az első, a másik a harmadik negyedben volt. Trødlan, egység: így hívták ezt a konstellációt. Tökéletes idő a válaszkeresésre.

Istenek, vezessetek el a tudás forrásához, hogy megismerhessem az akaratotokat – suttogtam, az erdő bozótja fölött a végtelen messzeségbe tekintve.

Lágy szellő simogatta az arcom arra emlékeztetve, hogy ha tényleg szeretnék egyesülni a természettel, akkor meg kell válnom mindentől, ami idegen. Ezért minden ruhámat levettem, és miközben igyekeztem a hideget figyelmen kívül hagyni, leültem a fűbe. Mélyen lélegeztem, arra összpontosítva, hogyan dolgozik a tüdőm, és közben elképzeltem, hogy lassan gyökeret eresztek. A gerincem volt a törzs, a fejem a lombkorona, melyben az istenek futárai, a madarak fészket raknak. Egész lényemmel az ősi ritmusra figyeltem, a világ eredendő lüktetésére, miközben erőt merítettem a természet állandóságából.

Úgy zuhantam transzba, akár egy álomba. Tudtam, hogy a hegytetőn ülök, de azt is éreztem, hogy valahol sokkal távolabb vagyok; ott, ahová csak keveseknek sikerült eljutniuk.

Lassan körbenéztem, érzékszerveimmel mindent magamba szívva, az őrület határáig jutva. Egy kihalt mező közepén álltam, a nehéz, gomolygó köd pedig minden irányból körülvett. Kinyitottam a szám, hogy szóljak a szellemekhez és az istenekhez, de egyetlen hangot sem tudtam kipréselni magamból. Némán és meztelenül vártam hát egy jelre, miközben nem tudtam pontosan, mire is kell figyelnem. Hirtelen egy árny jelent meg a szemem előtt – pontosan úgy, ahogy az álomban, mely oly sokáig kísértett.

Askiil… - hallottam a távolból. Idegen hang volt, mégis valahogy ismerősnek tűnt.

Újra körbenéztem, kerestem azt, aki hozzám szólt, de a köd átláthatatlan volt.

Találd meg az utat, Askiil – ismételte a lény.

Széllökést éreztem – csakhogy nem egy üde, tengeri fuvallat volt, sem pedig az erdő friss illata, hanem súlyos pára, mely szenvedés, düh és halál szagát hozta.

Tudni akarod a válaszokat?

Mivel nem tudtam beszélni, csak bólintottam. „Ezért jöttem ide, szellemlény”, gondoltam.

Nevetés ütötte meg a fülem – ijesztő, de ismerős volt, ahogyan maga a hang is. Ekkor a köd egy kicsit ritkult körülöttem, ezzel megmutatva a környéket. Ez is fájdalmasan ismerős volt.

„Ki vagy te?!”, kiáltottam gondolatban.

Az út vagyok, Askiil – felelte a hang. – Az út, melyen csak az igazán őszinte szívek járhatnak. Találj meg, mielőtt túl késő lesz, mielőtt újra kezdetét veszi a tisztítás időszaka.

Ugyanolyan hirtelen ébredtem fel a transzból, ahogyan beleestem. Kinyitottam a szemem és akár egy hosszú futás után, zihálva néztem az égre, mely a pirkadattól már világosabb volt. Rá sem hederítve, hogy meztelen vagyok és szédülök, lerohantam a hegy lábához, egészen a barlangig, melyben az utóbbi éveket töltöttem.

Vissza kell mennem Mjölvába – kiáltottam rekedten, felébresztve a remetét. – Haza kell mennem.

Még át sem léptem a falu kapuját, már éreztem, hogy valami nincs rendben. Mjölva fölött – mely most gazdag és virágzó volt – füst gomolygott, mely mindenemet átjárta. Ismertem ezt a szagot – a szenvedés, a halál és a düh szagát. Pontosan innen tudtam, hogy jó helyen vagyok.

Amikor elhagytam az otthonomat, csaknem tizenkilenc éves voltam; most pedig már érett férfiként és papként tértem vissza; nem is csoda hát, hogy senki nem ismert meg. Egy kicsit csalódott voltam, de gyorsan rendeztem a gondolataimat. Az első leckék egyike, melyet megtanultam, arról szólt, hogy nem szabad kötődni az élőkhöz. Az én képességem abban állt, hogy föléjük emelkedve arra tekintek, ami örök; nem a mindennapok zúgását hallgattam, hanem az elnyomott suttogást, melyen a természet beszél örök idők óta. Ezt az utat választottam, ezt szerettem meg, ezen akartam járni.

Amikor aztán átléptem a kapun – mely már nem rozoga volt, hanem erős, vasalt – hálás voltam a remete tanításáért. A remény, hogy bármiképp is köszöntenek, nem csupán hiábavaló volt, hanem, ahogy kiderült, naiv is. A gyanakvó és állat módjára felheccelt emberek kitértek az utamból, de nem tiszteletből, hanem félelemből. Tébolyt láttam a szemükben, bár néhányakat teljesen átjárt a gőg, mintha mindenek urának éreznék magukat. Ők rémisztettek meg leginkább. Éreztem a belőlük áradó rosszat, a bennem lévő zalla pedig arra figyelmeztetett, hogy összecsapásra kell készülnöm. Mjölvában valami rossz erő munkálkodott, ez kétségtelen volt.

Tétovázás nélkül kerestem fel a pap házát, mely most sokkal elhanyagoltabb volt, mint az én időmben, és bekopogtam. Egy szoborszerűen vékony, negyven körüli férfi nyitott ajtót, tekintete okos, mozdulatai idegesek voltak. Niklasként mutatkozott be és bár csodálkozott a látogatásomon, rögtön vendégül látott.

Testvérem, nem tudom, mi szél hozott, de jobban teszed, ha elmenekülsz – mondta, amikor bezárta az ajtót. – Ez a hely el van átkozva.
Tudom – feleltem. – Érzem, de talán van itt valami dolgom. Szellemek küldtek ide.

A pap elsápadt és lehuppant egy székre.

Miféle szellemek?

Ekkor elmeséltem neki a látomásomat a hegytetőn és az árnyakat, melyek azóta követnek, hogy elmentem innen.

Magamban hordozom Mjölvát – fejeztem be. – Bárhová megyek, velem jön és hív, mintha valamit jelezni akarna. Ezért jöttem vissza. Be kell fejeznem, bármi vár is rám.

Niklas remegő kezével érintette meg homlokát.

Akkor lehet, hogy te vagy a válasz – mormogta maga elé, aztán felállt és egy laza deszka alatti rejtekhelyről egy kis, becsomagolt valamit húzott elő. Messziről is felismertem a foliszt, a különleges vásznat, mellyel a papok a varázserővel bíró tárgyakat óvták.
Ezt a szent ligetben találtam – magyarázta a pap.

Óvatosan kicsomagoltam a foliszból a kis tárgyat, és ekkor egy agyagból készült szimbólumot pillantottam meg. Tökéletesen ismerős volt – azért is, mert meglepően gyakran kijött nekem.

Hiszen ez az othila – csodálkoztam el. – Az egyik rúna, az öröklés szimbóluma. Csak volt alul két plusz vonal, hogy erősebb legyen.
Nézd meg figyelmesen.

Lehajoltam, nem tudva pontosan, mit is kell néznem. A szimbólum, még ha kicsit más változatban is volt, és még ha meglepően gyakran jött is ki, jó érzést keltett bennem. Szerettem a rúnákkal dolgozni, mindig is jobban vonzottak, mint a madarak, a tűz, vagy az állati bensőségek. Egyszer csak valami szokatlanra lettem figyelmes – a rúna felső részén egy kis résre, annyira apróra, hogy szinte észre sem lehetett venni.

Megrepedt? – csodálkoztam el. Az anyag erősnek tűnt.
Nem tudom, én már így találtam, de… nem gondolod, hogy furcsa? Nézd, nekem az az érzésem, hogy a szélei egészen simák, mintha le lennének csiszolva. Teljesen úgy néz ki, mintha valaki pontosan ilyenre akarta volna csinálni. Megrepedtre. Sérültre.
Biztonság. Apai örökség. Elhivatottság. Fizetség – mormoltam, miközben tenyeremet a rúna felülete felett tartottam.

A bennem lakozó zalla készen állt a transzra, ahogy mindig, de én is éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy az érzés irányított, megfogtam a folisz széleit, az egészet a feje tetejére állítottam, és csupán ekkor érintettem meg magát a rúnát.

Egy pillanat alatt bénultságot éreztem, a szobában pedig, melyet a kandallóban pislákoló tűz fénye világított be, sötét és hideg lett, akár egy sírban. Eközben a sötét sarkokból sűrű köd tört elő, a kint tomboló szél zúgása pedig távoli suttogássá változott.

Az én nevemet suttogta.

Megrázkódtam és felpattantam, csaknem felborítva a széket. Nehéz volt visszatérnem a valóságba.

Te is láthatod. – Niklas bebugyolálta a torz rúnát, és igyekezett nem hozzáérni. – Jó pár helyen láttam már ezt a jelet, többek között a szent ligetben és az erdőben is. Bármi is ez, belülről mérgezi Mjölvát, én pedig semmit sem tudok tenni ellene.

Egy pillanatig hallgattam, nem tudtam összeszedni a gondolataimat.

Mi történt az elődöddel? – kérdeztem végül, nagy nehezen egy helyben maradva.
Elvágta a saját torkát – suttogta Niklas. – Éppen a szent ligetben. Ott találtak rá, együtt… ezzel. A testet elhozták, de a rúnát nem merték megmozdítani, hála az isteneknek.

Beleremegtem. Mi, papok, mindenkinél többre tartjuk az élet ajándékát. Vajon minek kellett történnie, hogy egyikünk úgy döntsön, eldobja magától? Ráadásul a liget megbecstelenítésével? A halántékomat dörzsöltem és gondolkoztam.

Úgy néz ki, hogy ezt a rúnát próbálta használni – mondtam lassan. – Talán felette meditált. Próbáltad elvinni oda és megismételni ezt?

Niklas nem felelt, de a félelme helyette is beszélt.

Ránéztem az asztalon fekvő csomagra, és hallottam, ahogy a vér zubog a fülemben. Bármilyen erő lakozott is a torz rúnában, a nevemen szólított. Ezt nem hagyhattam figyelmen kívül.

Felálltam és ökölbe szorítottam a kezem.

Akkor majd én megteszem – jelentettem ki.

Be kell ismernem, Niklas próbált visszatartani, de hajthatatlan voltam. Nem volt más út, és ezt mindketten tudtuk. A látomások és a hangok üldöztek vissza erre a helyre és mutattak rá a romlást hozó rúnára. Nem volt más választásom, mint hogy követem ezt a nyomot, és egyszer s mindenkorra megfejtem Mjölva rejtélyét. Még ha az életembe kerül is.

A szent liget hátborzongatóan csendes és kihalt volt. A madarak és az erdő valamennyi állata elnémult; még a szél is elhallgatott, és magamra hagyott a nehéz köddel és saját félelmemmel.

Egy fának támaszkodva álltam, mellkasomhoz szorítottam a bebugyolált rúnát és sokáig nem tudtam rávenni magam, hogy akár csak egy lépést is tegyek. Valahol ezen a helyen itta a föld a pap vérét. Az istenek tudni akarják, minek volt szemtanúja azt megelőzően. Vajon most is ugyanaz fog történni? Felsóhajtottam és felnéztem az égre. Csakis egyetlen mód volt rá, hogy kiderítsem. Legyőzve a félelmem, a tisztásra mentem és térdre borultam a szent fa előtt, hogy az istenek támogatását kérjem. Csakhogy még mielőtt kinyitottam volna a számat, furcsa, kuncogásra emlékeztető hangot hallottam. Megdermedtem és figyelmesen füleltem, de újra csend vett körül, és most még mélyebb volt, mint korábban. Egész testemben remegve félbehagytam hát az imát, a csomagot egy sima felületű kőre helyeztem és lassan kicsomagoltam. Vettem egy nagy levegőt, aztán egy határozott mozdulattal fejjel lefelé fordítottam a rúnát, utat nyitva az ismeretlennek.

A fájdalomtól, mely belém hasított, szinte eszemet vesztettem. Torkom szakadtából ordítottam, vakon és tehetetlenül, a saját hangom pedig valahonnan a távolból tért vissza hozzám. Hirtelen valaki kezét éreztem a vállamon. Ekkor minden megszűnt – a szívverésem is.

Askii – hallottam.

Kinyitottam a szemem és döbbenten pislogtam. A tisztás, a liget szent fája, a kőris, melynek törzsénél térdepeltem és a kő, melyre a rúnát tettem, eltűnt valahová. Most a semmi közepén álltam, melyre mindenhonnan sűrű pára nehezedett, tábortűz füstjeként kavarogva. A szemem sarkából egy árnyat láttam elillanni, de mire odanéztem, már el is tűnt.

Barátom, hallasz engem? – szólt újra a hang, most már sokkal közelebbről.
Ki vagy te, szellem? – kiáltottam, körbe-körbe forogva.
Nem ismersz meg, Askii?

Megdermedtem, nem hittem a saját fülemnek. A hang másmilyen volt, de nem lehetett nem felismerni, hiszen az elmúlt években éjszakákon át vele álmodtam. És a becenevem, melyet csak egyetlen embertől voltam hajlandó elfogadni…

Lea?

Egy súlyos szellő, mely a bomlás és a halál szagával érkezett, kissé szétfújta előttem a ködöt, melyben így kibontakozott a kecses sziluett, melyet oly jól ismertem. Éreztem, ahogy a szemem megtelik könnyel.

Lea, visszajöttél – hebegtem.

A lány megrázta a fejét.

Nem, Askii. Soha nem is mentem el, egyszerűen csak nem tudtál meglátni engem.
Nem értem… Hisz hat évvel ezelőtt eltűntél!
De veled voltam. Nem hallottad a hangom a fák suttogásában? Nem láttad az árnyékom a ködben? Nem hívtalak vissza Mjölvába, ahol mindig vártam rád?

Tágra nyitottam a szemem. Hogyan lehettem ennyire vak? Hogyhogy nem értettem, hogy ő kísért engem egész életemen át?

Csakis te lehetsz mellettem, Askii – tette hozzá, miközben olyan közel jött, hogy szinte összeért a fejünk. – És csakis én lehettem melletted. Ezer és ezer éven át együtt, emlékszel?
Emlékszem… az istenekre mondom, emlékszem.

A fejemhez kaptam, de szinte meg sem éreztem. Egy furcsa helyen voltunk. Még azt sem tudtam, hogy életben vagyok-e. Azt tudtam, hogy meg kell adnom magam a szellemeknek, melyek el akarnak vinni; hogy ez talán valamiféle belépési rituálé, melyre tudat alatt egész életemben készültem, de eddig nem voltam rá képes. Együgyűként ragaszkodtam az élethez, melytől már búcsút kellett volna vennem.

Megöltek, igaz? – tettem fel a kérdést. – Szellemként segítségre van szükséged? Ezért vagyok itt. Csak én hallhattalak meg. A rúna, a haza… Az odaadás.

Elvettem a kezem az arcomtól.

Megöltek – ismételtem. – Mondd, mit tehetek érted. Hogyan segíthetek rajtad?

Lea ismét megrázta a fejét.

Nem vagyok sem élő, sem halott – mondta, miközben távolabb ment tőlem. – Nem vagyok sem a mi világunkban, sem bármelyik másikban. Zsákmányként küldtek vissza az erők, melyeket nem értettem, és olyan feladattal bíztak meg, melyre nem álltam készen. Mjölva lakóinak őszinte szíve már csak ilyen.

Ezeket a szavakat követően felemelte a kezét. Bár szemben állt velem, ismét a vállamon éreztem az ujjait.

Nézd, mivé váltam miattuk.

Megdermedtem. A füst fogságában ragadva egy pincét pillantottam meg magam előtt, ugyanolyat, mint Mjölva bármely másik pincéje. Ebben azonban a felhalmozott tartalékok helyett rengeteg gyertya égett, cikázó árnyakat vetve a falra. A pince közepén egy széles faasztal állt, melynek lapjához odakötözték… őt. Az én Leámat.

Rémülettel néztem a testét, mely az izomgörcsök ritmusában rángatózott, és melyet a bőrbe karcolt, számtalan furcsa szimbólum borított. Némelyikből még mindig szivárgott a vér. Megéreztem a fájdalmat, melyet el kellett szenvednie, amikor az idegen erők birtokba vették a testét; megéreztem a félelmet, azt az állatias rettegést, mely megfosztotta őt az érzékeitől. Megéreztem és felüvöltöttem a dühtől és a kétségbeeséstől.

Mit tettek veled? – préseltem ki magamból, ökölbe szorított kézzel.
Áldozatnak szántak – felelte csendesen Lea. – Kenőpénznek az erőknek, melyektől Mjölva lakói meggondolatlanul eltávolodtak, hogy jólétben élhessenek. De nem tudták, mit tesznek és ahelyett, hogy megöltek volna, a nemlét állapotába küldtek, pusztítást hozva magukra.
A ködbe…
Nem is tudod, hányszor könyörögtem a halálért, úttalan utakon bolyongva. Nem tudod, hányszor álltam közel a tébolyhoz. De minél több idő telt el, annál gyakrabban tértem le a kitaposott ösvényekről. Egyre kevésbé féltem, egyre kevesebb veszítenivalóm volt… és egyre inkább éheztem a bosszúra. Ezek az érzések megtisztítottak, és segítségükkel olyannak láthattam meg a világot, amilyen.

A lány hirtelen elhallgatott.

Askiil, már ráléptél a titkos ösvényre; én magam vezettelek rá – vágott bele. – Tudod, mennyire magányos leszel, ha letérsz róla? Tudod, milyen érzés az időtlenségben, a végtelen mély csendben sodródni? Mindennek a szélén állni és a mélységbe tekinteni, aztán pedig zuhanni, újra és újra, csakis a gyűlölet által hajtva? Én megtapasztaltam mindezt. És pontosan így értettem meg az igazságot. Megértettem a gyűlölet lángján és a magány fagyosságán keresztül. Úgy ismertem meg ezt a világot, ahogyan még ti, papok sem voltatok képesek. Felfedeztem a valódi természetét.
Milyen természetét?
A mi világunk nem az egyetlen, Askii. Még csak nem is a valódi. Vannak más, nagyobb, teljesebb, gazdagabb világok, melyekről még az isteneink sem tudnak. Azt sem tudják, hogy léteznek más szellemek, százszor hatalmasabbak, akik a dimenziók igazi urai és örök harcosai az olyan küzdőtereken, amilyen a mi dimenziónk. Vannak rossz erők is, melyek évszázadok óta próbálnak minden világot bejárni, megfertőzni és megsemmisíteni.
Azok, melyeknek téged odaadtak…

Lea elmosolyodott.

Tudtam, hogy meg fogod érteni. És hiszek benne, hogy ők is meg fogják érteni, ha rájönnek, hogy nem egyedül vagyok itt.

Összeráncoltam a szemöldököm.

Miről beszélsz?
A Hatalmas Istenek már tudják, hogy itt vagyok, és mivel hagytak tovább létezni, biztosan ez volt számomra megírva. Érzed, mi leng körül? A halál és a pusztítás szaga, a… rossz szaga. Azoké a rossz szellemeké, melyeknek odaadtak.

Eszembe jutottak a baljós jelek, melyeket a menyasszonyom bőrébe karcoltak a rituálé során, melynek borzalmát nem voltam képes felfogni. Összeszorítottam az öklöm.

Nem tudok még mindent, de úgy tűnik, hogy pontosan nekem köszönhetően jöttek rá a Hatalmas Istenek, hogy vesztettek. Mjölvát, ezt a világot, melyben éltünk, újra megmérgezte a gonosz.
Hogyhogy „újra”?
Nem ez az első, és biztosan nem is az utolsó alkalom. Egy olyan dimenzióban éltünk, mely felfoghatatlan erők egyetlen hatalmas csatatere. Amikor valaki győzedelmeskedik, bekövetkezik a vég. Az adott időszak véget ér, aztán pedig… kezdődik a következő. Az én száműzetésem, ez a pokoli rituálé csak egy jel volt. A te rúnád azonban ítélet. Hamarosan ideérnek, és akkor eljön a vég.

Elképedve álltam.

Miféle vég? Miféle időszak?
Nem érted? Hiszen tudtad, mindig is tudtad, hogy Mjölva nem olyan hely, mint a többi. Érezted. Láttad, noha nem értetted, mit nézel. Most már látod. A történet, melyet átéltünk, olyan, mint a kovácsműhely, ahol új dolgok öltenek formát. Így kell lennie. Örök halál és örök újjászületés, egészen az idők végezetéig, a Hatalmas Istenek, a jók és a rosszak háborújának tüzében, habár az ő világukban ennek nincs olyan nagy jelentősége.

Lea elmosolyodott, miután kimondta ezeket a szavakat.

Szüleink és honfitársaink azt mondták, hogy őszinte szívük van, de ez nem igaz – mondta lágyan, miközben kezével körbemutatott. – Nem tiszta a szívük, megmérgezte a rossz és a kapzsiság. Sötét szellemek táplálják őket, ugyanazok, melyeknek engem is fel kellett volna emészteniük. De volt bennem valami, ami miatt nem jutottam át az ő dimenziójukba, hanem ide kerültem. Nem tudom, mi, de amikor megértettem, milyen sors vár erre a dimenzióra, csak egy dolog volt számomra egyértelmű: ha mindennek meg kell halnia, el kell porladnia a szent harag tüzében, akkor azt akarom, hogy mellettem légy. Meg akarlak menteni.

A lány megfogta a kezem.

A nyomodban jártam a ködben, szólítgattalak, miközben imádkoztam, hogy járjak sikerrel még az előtt, hogy a Hatalmasok megsemmisítik ezt az egész dimenziót, hogy aztán a hamvakból egy újat építsenek; a következő oltárt, melyen olyan emberek fakasztanak életet, amilyenek mi vagyunk és amilyenek a kínzóim. Az ő varázserejüket és a te varázserődet használtam fel, hogy ide kerülhess, ahol én vagyok.
De… Lea, ezzel nem hoztad el a véget erre a világra? Azt mondtad…
De, biztosan, de mivel már itt vagy, ennek számomra nincs jelentősége. Láttam, hogy te is engem keresel, így ha valakinek őszinte szíve van, akkor az csakis mi vagyunk. Lehet, hogy éppen ezt látták meg bennünk a Hatalmasok?

Lea megláthatta az arcomon, hogy habozok, mert finoman megsimította.

Olyan jó vagy… de ne legyen lelkiismeretfurdalásod. Mjölva mindenképp pusztulásra volt ítélve, csak téged akartalak megmenteni, Askii, megmenteni bármi áron. Megkaptam ezt az esélyt, bár nem értem, miért. De tudod mit? Nem is akarom tudni. Azt akarom viszont, hogy menjünk tovább. Együtt. Úgy, ahogy az nekünk elrendeltetett. Ez az egyetlen út, melyen járni szeretnék.

Ezt hallva megadtam magam. Nagyon el akartam hinni, hogy Lea igazat mond, hogy megmentett egy pusztulásra ítélt világból azért, hogy velem együtt léphessen át egy másik dimenzióba, és ez elég volt nekem. Egyébként, még ha csak a kihunyóban lévő elmém önkívületi állapota is volt ez, ha így búcsúztam el a világtól ott, a szent liget fája alatt haldokolva, hát legyen így. Megfogtam a lány kezét – puha és meleg volt, mint mindig.