Lengyel Dávid - Családi négyzet

Családi négyzet

(a/vagy A Négyszögletű Családi Kör)

Négyen, négyzetalakban,
Négy csúcson csücsül:
Nagyapám, anyám, apám és én.
2 méteres oldalak, békés, délutáni karantén.
Ülünk a kopott-piros kertiszékeken,
Tél után, nyár előtt, virágtalan udvaron,
Se fekete, se fehér felhő sincs az égben,
Csak a nappalok szemhéja rebben:
Kék tinta fakul, madár se röppen,
Már az idő se járkál a falon,
De valami folyton kattog:
Borotválkozik az Isten,
Földrehullott arcszőrzetei vagyunk
Valamennyien -

Én a pudingomat eszem,
Szarok én bele,

(nem a pudingba természetesen)
Avagy latinul: Carpe Diem

Mégis valahogy mindenem
Az ég felé nyúl,
A mennybe kapaszkodik:
A madártalan faágak,
A magányos kémény,
Az üres, képtelen képkeretek,
És mögöttük a falak,
Az üvegbe zárt cserepesvirágok,
Mint kavicsok között, törött szárnyú csipeszek -
Felettünk egy szakadatlan szárítókötél lebeg,
Aztán valahogy éjszaka megszakad az élet:
Bábel tornyai porba hullanak,
Elég egyetlen éjjeli lepke
És elég egy idegen szárnyfuvallat.
Mégis a szabadság rabjai maradunk.

Bezzeg a bogarak!

Okosak és reménytelenek:

Nem keresik a létértelmet,

Nem olvasnak Sartre se!

Csak túrják a földet, kaparják az aszfaltot

És elcsámcsogják az élelmet,

Céltalan rohangálnak lábaink alatt

És tudják, hogy csupán ennyi az élet:

Hogy nincs se tegnap, se ma, se holnap,

Se hetek, se hónapok, sem évek.

Csak a most van: a lélegzet láncszeme,

Ami, ha egyszer megszakad, mind/ennek vége