Magyar Anna - Jégzajlás

Lehámoztam magamról a mosolyt,

Mint mások a nap égette bőrt,

Csak az a baj, hogy gyakorlatlan vagyok benne,

Mert nekem mindenem barna, és nem szoktam leégni.

Ismét tettem egy kísérletet, 

Olyan helyekre akasztottam be körmeimet, ahová csak szeretet kéne férjen,

És ahogy pattogtak a pigmentek a szőrök nyomvonalán,

Felsejleni látszott egy újfajta én.

Egy én, amelyik nem mosolyog, ha kínos helyzetbe kerül,

Nem kezd el sírni, ha dühös, és dadogni, ha mérges.

Megtetszett ez a #newyearnewme bullshit,

Úgyhogy én mától februártól számolom az évet,

Attól a naptól, amikor azt mondtad, hogy

Blablabla ideje van ennek.

Az elejét nem hallottam, mert a Szabadság hídon sétáltunk, tudod, hogy az a kedvencem,

Alattunk meg olyan hangosan zajlott a Duna, hogy semmit sem sejthettem

Az üres szavaidból és a teli csöndjeidből.

De az arcodból láttam, hogy ezen most nem illik mosolyogni,

Te meg láttad az enyémből, hogy  ezt most el kell ismételni, hogy ez a buta süket csacska hülye fejbenmesszejáró lány is felfogja, úgyhogy újra elmondtad,

Blablabla, legyen ez a vége,

És rájöttem, hogy nem a Duna jégzajlása ilyen rohadtul fülsüketítő,

Hanem a véremé, ahogy megakadnak a vérlemezketáblák a vitorlás billentyűknél, 

Bent ragadnak a kamrákban és elfoglalják a helyet,

És a szinusz-csomó próbálja ezerrel felpörgetni a jelet, hátha sikerül kipaterolni őket,

És miközben a szívem ver, mint egy kontrollvesztett őrült, 

Végre megértem, hogy azért teszi ezt velem a testem, mert így a fülemben dobog az élet,

És semmi bajom veled, de tényleg,

Csak az a helyzet, hogy bármit mondasz, 

Én egyszerűen nem akarom hallani.

Magyar Anna