Magyar Anna - Jégzajlás
Jégzajlás
Lehámoztam magamról a mosolyt,
Mint mások a nap égette bőrt,
Csak az a baj, hogy gyakorlatlan vagyok benne,
Mert nekem mindenem barna, és nem szoktam leégni.
Ismét tettem egy kísérletet,
Olyan helyekre akasztottam be körmeimet, ahová csak szeretet kéne férjen,
És ahogy pattogtak a pigmentek a szőrök nyomvonalán,
Felsejleni látszott egy újfajta én.
Egy én, amelyik nem mosolyog, ha kínos helyzetbe kerül,
Nem kezd el sírni, ha dühös, és dadogni, ha mérges.
Megtetszett ez a #newyearnewme bullshit,
Úgyhogy én mától februártól számolom az évet,
Attól a naptól, amikor azt mondtad, hogy
Blablabla ideje van ennek.
Az elejét nem hallottam, mert a Szabadság hídon sétáltunk, tudod, hogy az a kedvencem,
Alattunk meg olyan hangosan zajlott a Duna, hogy semmit sem sejthettem
Az üres szavaidból és a teli csöndjeidből.
De az arcodból láttam, hogy ezen most nem illik mosolyogni,
Te meg láttad az enyémből, hogy ezt most el kell ismételni, hogy ez a buta süket csacska hülye fejbenmesszejáró lány is felfogja, úgyhogy újra elmondtad,
Blablabla, legyen ez a vége,
És rájöttem, hogy nem a Duna jégzajlása ilyen rohadtul fülsüketítő,
Hanem a véremé, ahogy megakadnak a vérlemezketáblák a vitorlás billentyűknél,
Bent ragadnak a kamrákban és elfoglalják a helyet,
És a szinusz-csomó próbálja ezerrel felpörgetni a jelet, hátha sikerül kipaterolni őket,
És miközben a szívem ver, mint egy kontrollvesztett őrült,
Végre megértem, hogy azért teszi ezt velem a testem, mert így a fülemben dobog az élet,
És semmi bajom veled, de tényleg,
Csak az a helyzet, hogy bármit mondasz,