Márton Adrienne - Rongyos ego

Rongyos ego

Élet. Halál. Élet.
Szigorú sorrend.
A Teremtő Ősanya ráncos kezei közt,
millió homokszem pereg a földre.
Ő az aki megszül, megől, majd újjá szül.
Szikrázó szemével lelkünkbe néz,
így leszünk mi Luz de la Vida.
Vagyis?
Vagyis az élet fényének hordozói.
Ősi magvak elásva mélyen,
a szívtől két araszra, délen.
Ősanya sáros tenyereiben formálta,
életet lehelt bele, hogy mi is teremtők lehessünk.
Mert ugye ott van az ember,
és ott van a kisebbségi komplexusa.
Kéz a kézben sétálva járják a világot.
Annál jobban hiszek Istenben,
minél inkább göndör a haja,
Barna a szeme és 1,69 m magas.
Te meg lehet csak akkor hiszed el, hogy van,
ha szőke a haja, kék a szeme,
a kedvenc színe a piros és szereti a sajtot.
Kiköpött olyan mint én, te vagy akárki más.
Így az ember játszhatja a teremtőst,
és továbbra is úgy tesz, mintha
egyesével ragasztott volna fel minden levelet
az Édenkertben minden fára,
na meg persze Ádám falloszára.
Ugyan az az ember voltál te is,
kisebbségi komplexussal,
Istennek képzelted magad, ha nem megváltónak.
Szendrőitől idézve "a lelked a dohányzó asztalon hagyod".
Te még annyira sem méltattál,
hogy egy darabot kivágj,
s nem hogy a dohányzó asztalra tedd,
ami fölött leéltem életem nagy részét
görnyedve váltva át nikotinról koffeinre,
még csak a konyhakredenc legfelső polcára sem tetted.
Ott úgy sem érem el, bár nem mintha valaha,
bár egy kicsit is megérintettem volna.