Márton Adrienne - Zsinórmetszés
Zsinórmetszés
Hálásnak kellene lennem az életért.
Megköszönni azt, hogy erre a Világra hoztak,
ahol nem lehetek önmagam,
mert ugye a megfelelési kényszert
még a köldökzsinóron belémtáplálták.
Óvodába menni, aztán iskolába, majd egyetemre.
Nem baj, ha nem vagy boldog,
anyu boldog, mert okos a gyermek,
mutogatni lehet és dicsekedni vele.
Milyen szép, erős felnőtt, ez a legbelűl rokkant
és síró óvodás, akit éppen a sarokba állítottak,
mert a káposztás laskát csámcsogva ette.
Az óvonéni szerint, ez nem lányhoz méltó!
Ahogy az sem, hogy szürke arccal elvesszek a tömegben, közömbös legyek és passzív.
Mindig mosolyogni kell, bő ruhát nem veszek,
mert azzal eltakarom a nőiességem.
A művészélet nem nekem való, éhen halok,
mert rendes szakma kell a kezembe,
ahhoz, hogy generációk félelmeivel küzdjek.
Egy eszköz vagyok, mások harcában,
akik mondván hogy szabaddá tesznek,
láncokat aggatnak rám, mint cirkuszi vadállatra,
kinek a ketrecben nem jut más csak tehetetlenség,
melyért később bűntudata van, mert ugye a társadalom, na meg a fránya köldökzsinór,
na meg a generációk félelmei csupán ezt tanították.
Folyton csak menni, nem megállni, példát mutatni, elegánsan felöltözni és mosolyogni.
Stewardesseket meghazudtoló módon tanultam meg felölteni a "Pan Am" mosolyt.
Ígyhát megköszönöm, hogy elveszítettem magam.
Nem találom sehol azt a művészt, a kalózt és az indiánt. Nem találom a bátor kislányt, aki szembeszállna a világgal,
csupán azért, mert azt mondták, hogy nem lehet kalóz.
Hát kedves Élet, márpedig én kalóz leszek,
művész, indián és bármi, ami csak akarok.
Kivájom magamból a köldökzsinór maradványait
és elszakadok a Világtól, hogy megtaláljam Magam.
Azt a lányt, aki bő ruhában, csámcsogva eszik,
büszkén, a lehető legnagyobb nőiességgel.