Márton Adrienne - Zsinórmetszés

Hálásnak kellene lennem az életért.

Megköszönni azt, hogy erre a Világra hoztak,

ahol nem lehetek önmagam,

mert ugye a megfelelési kényszert

még a köldökzsinóron belémtáplálták.

Óvodába menni, aztán iskolába, majd egyetemre.

Nem baj, ha nem vagy boldog,

anyu boldog, mert okos a gyermek,

mutogatni lehet és dicsekedni vele. 

Milyen szép, erős felnőtt, ez a legbelűl rokkant

és síró óvodás, akit éppen a sarokba állítottak, 

mert a káposztás laskát csámcsogva ette. 

Az óvonéni szerint, ez nem lányhoz méltó!

Ahogy az sem, hogy szürke arccal elvesszek a tömegben, közömbös legyek és passzív. 

Mindig mosolyogni kell, bő ruhát nem veszek, 

mert azzal eltakarom a nőiességem. 

A művészélet nem nekem való, éhen halok, 

mert rendes szakma kell a kezembe, 

ahhoz, hogy generációk félelmeivel küzdjek. 

Egy eszköz vagyok, mások harcában, 

akik mondván hogy szabaddá tesznek,

láncokat aggatnak rám, mint cirkuszi vadállatra, 

kinek a ketrecben nem jut más csak tehetetlenség, 

melyért később bűntudata van, mert ugye a társadalom, na meg a fránya köldökzsinór, 

na meg a generációk félelmei csupán ezt tanították. 

Folyton csak menni, nem megállni, példát mutatni, elegánsan felöltözni és mosolyogni. 

Stewardesseket meghazudtoló módon tanultam meg felölteni a "Pan Am" mosolyt. 

Ígyhát megköszönöm, hogy elveszítettem magam. 

Nem találom sehol azt a művészt, a kalózt és az indiánt. Nem találom a bátor kislányt, aki szembeszállna a világgal, 

csupán azért, mert azt mondták, hogy nem lehet kalóz. 

Hát kedves Élet, márpedig én kalóz leszek, 

művész, indián és bármi, ami csak akarok. 

Kivájom magamból a köldökzsinór maradványait

és elszakadok a Világtól, hogy megtaláljam Magam. 

Azt a lányt, aki bő ruhában, csámcsogva eszik,

büszkén, a lehető legnagyobb nőiességgel. 

Márton Adrienne