Nagy Péter - Magányszimfónia (vers)
Magányszimfónia
Szóra nyílik egy ajak:
Hozzád szólni akarok.
De fagyva zúg a hang,
S a sötétből karok
Húzzák vissza távolba
Suhanó szavam, melynek
Suttogása vágyóan szól
Hozzád, akár egy gyermek.
Gyámoltalan remegésem
Elnyeli a zúgó éj.
Magány árad a házban.
Nincs most vadul búgó kéj,
Mely csintalan mosollyal
Váltaná meg álmaid,
Mint nyári éjen
Hosszú csókunk vágyai.
A csönd lassan múlni
Kezd; zajok jönnek.
Felszól a bőgő,
S húrjai a távolba bőgnek.
A Magány játsza
Harsogó nagyművét,
s elzengi szerelmes
Lelkem minden bűnét.
Elsírja szívem fájó
Érzelmeit, s csak szól
Hangod visszhangzó
Hiánya. Csak szól…
Már halkulnak a húrok.
De új dala zendül
A Magánynak, amint
A régi már nem csendül.
Most ujjait húzza
Lágyan a zongorára,
S halk hangokkal
Terül a sötétség porába.
Nehéz az éj nélküled.
Nehéz így minden óra.
Üres fejjel bámulok
És gondolok a jóra.
Minden szépre, melyet
Együtt éltünk át;
Minden akadályra, mit
Együtt léptünk át.
Most egy lágy hang
Hívogat nyugtatóan.
Te szólsz nékem.
Csak szólsz meghatóan,
S kérsz, jöjjek Veled.
Én követem hangod.
Megveszve rohanok,
Alakod keresve pangok.
S végre meglelem.
Ott álsz szelíden,
S nézel meredten.
S ott állok én is,
Melletted a képkeretben.
Felriadva látom,
Álom volt csupán.
S akkor körbenézek,
Kereslek bután.
A zongora is elhalkul,
A magány már nem játszik.
Hajnali napsugár fénye
Az ablak mögül látszik.
Virrad.
Véget ért az éj.
A Magány nem dalol.
Üres szívembe újra
Szerelmed hatol.
Nagy Péter
Nagy Péter
Szeged, 2017