Pálóczi Dávid - Patak partra szálló végtelen idő

Hogy is kezdjek valamit ami régebb óta van mint én?

Aminek a szívemben érzem mámorító s édeskés ízét?

Egy partról szól, mi felnevelt, utat mutatott és vigasztalt,

Melynek haját gyökerestűl kitépte az ember, óh a mihaszna.

Hogy is kezdjem az emlékeim rendezését? 

Talán ami legjobban megmutatja kedvességét? 

Kisfiú voltam, nem több csak egy kis óvodás gyermek,

Mamámmal ott tanultam milyen a biciklizés, hogy mesélnének róla a kertek...

A nagy tekerésben mindig meg-meg állva félve félre pillantva néztem partod,

Olyan zabolátlan az egész, de te mégis úgy egyben tartod.

Emlékszel mikor fáidra felmásztam? 

Mikor sebes vizedben a rákokat vadásztam?

Én emlékszem, mindenre, meg a kutyám is hiszen sokszor jártunk oda,

Utálja a fürdést ám téged még ő is elfogadott, te egyedüli csoda.

Emlékszel még télen mikor partodon szánkóval húztam tesómat? 

De most lecserélték mindened,mert ez volt az emberi óhaj. 

Talán egyszer megmutathatom gyermekeimnek, unokáimnak hogy milyen is volt veled,

S talán egyszer ők mesélnek rólad olyat amit én,mert te láttad milyen volt ez a gyerek.