Pintér Noémi - Doboz (vers)


Doboz

A szemed, a szemedbe szerettem bele
először, a napfényben mindig lágy
aranynak tűnt.
Úgy viselem magamon az emléked,
mint más egy új blúzt.
Pedig nem kéne.
Nem kéne, hiszen az ember, akiről ezt most írom,
nem létezik. Csak egy délibáb.
De lassan körvonalazódsz, és kezdem
meglátni a kontúrjaidat. Olyan vagy,
mint ez a vers; első olvasásra szép,
de rövid gondolkodás után rájön az ember,
hogy közhelyes.
Végre elkezdtelek kipakolni magamból.
Szépen lassan bedobozolom a belőled megmaradt
darabkákat és elraklak porosodni szívem pincéjében.
Aztán végül nem marad utánad más,
csak egy viszkető emlék és néhány rossz mondat.

De néha akaratlanul is elővesszük a szükségtelennek tűnő dolgokat.

Pintér Noémi



Ha már erre jársz, nézd meg a kollekciónkat:
  

Hozzászólok