Rácz K. Bence - A hentesnél
Piac, pezsgő pára, poloskák, pápacsóklók, nyugodtak is, exkommunista nagyanyák, -apák. Kint eső, bent veríték csepeg. Középen koszorú virít. A pulzáló tömegben lángos és fánkillat verseng a sörhas és kockásing mögötti családapákért. „Tej, három zsömle.” - mondta nekik az asszony, így lejöttek ide, meg egy pár mustárba kent debreceniért is.
Addig Ő keresztül sandít a tömegen. Mi csálé sorban, mint regruták várjuk, hogy szólhassunk. Szájainkat szóra bírhassuk. Reménnyel telve, izzadt tehénbőr szagban, vágyat lefetyelve. Mohó tekintetek. Roskadó pult. Pult alatt kúszó daloló zsold csettint: én következem. Számat nyitva tátom. „Mit parancsol?” – szól Ő. Belém fagy a döntés. Arc, üveg: harc. Bazsalikom illat. Az érdekek kudarca lép elém, szembogaram ugrál egyre-másra. Kérdőre von a tyúk, a sertés, meg talán valami szárcsa. És Rá nézek. Ő vissza, olvasni próbál hol belőlem, hol a szokásból: mi való? Mi a jó, ha péntek délben az asztalon áll? Erőlködve, önmegerőszakoló, sóhajba torzuló hangon nyögöm tagolva: „Húsz deka parizert meg tizenöt paprikás szalámit kérnék szépen”. Homlokomra mered. Kérdőre von, majd tompán, érzéketlen vággyal kérdez vissza. Parancsoljon? Meghasadó pult. Összetörő üveg, szilánkos önbizalom. S most is ott állok a sor elején Vele szemben, elveszetten, fiatalon.
