A legszebb magyar szerelmes versek: válogatás a magyar irodalom nagyjaitól II.

2021.02.14. Az idei Valentin nap alkalmából ismét egy szerelmes versek válogatással érkezünk. Korábban már kísérletet tettünk arra, hogy összegyűjtsük a 10 legszebb magyar szerelmes verset, azonban a bőségből és a szubjektivitásból adódóan úgy éreztük, hogy ezt a listát illene még kiegészítenünk – és mikor máskor, ha nem Valentin napon? Elvégre létezhet-e szebb ajándék a szerelmesek napján egy gyönyörűen megírt, teljességre törekvő versnél? Szerintünk nem. És ha te is egyetértesz velünk, akkor válaszd ki bátran az egyik verset a listáról, és lepd meg vele kedvesedet a mai napon.

Simon Márton: Háromnegyed négy

A fák, ez jó, igen, kezdjük a fákkal, hogy majdnem
ugyanolyanok; így hajnalban. Kevés a fény. Eléggé fázom.
Bent alszol. Akihez szólhatnék most, az előtt hallgatok;
nem remegek, még ezt a fázást se lássa rajtam.
Mondok valamit magamban. Látom a leheletem. Nézem.
Ebben a ritkás fényben én is csak majdnem ugyanaz vagyok,
félig nyitott szemmel figyelve, hogy alszik minden.
A te szemed, lehunyt szemed ott bent, világos, egyszerű,
mint ilyenkor az ég. Mint ilyenkor bármi. Rá kéne gyújtani,
ezért jöttem ki. Nem. Azért mert nem tudok visszaaludni.
És utálok várni. Föl kéne ébresszelek, mondanom kellene,
igen, hogy nézd meg a szemem színét, egy darabig
hibának éreztem azt is. És nem értem miért kellek neked,
elmondanám, most, kezemen az öled szagával, könnyebb
lenne mégis. És nem tudom hány ölelés kell, akár csak egy napra,
(estig összetartson), szóval, hogy ölelj. Ilyeneket kéne mondanom.
Bent alszol. Nézem az ég súlyos színeit a szív felöli oldalon.
Dohányzom. Jó így. Bár elég hideg van. Jó, hogy betakartalak.
Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Szabó Magda: Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad

futásomat?

Mért vagy erősebb, mint az ösztön,

mely mást mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba se álltam az idővel,

most alkuszom vele;

hiába érzem, hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát, lebeg

az együgyű reménység,

hogy te meg én s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szívünk verését,

mi mégis, mégis, mégis…

ó, talány,

ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár,

mikor mosolyogsz, jó mezőn

futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét

a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a

mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szerenék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

Fodor Ákos: Kis műfaj – Határozó

A csók: költészet.

A szeretkezés: dráma.

A többi: próza.

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,

És árnyak teste zuhant át a parkon,

De még finom, halk sugárkoszorút

Font hajad sötét lombjába az alkony:

Halvány, szelíd és komoly ragyogást,

Mely már alig volt fények földi mása,

S félig illattá s csenddé szűrte át

A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata

Fénylett hajadban s béke égi csendje,

És jó volt élni, mint ahogy soha,

S a fényt szemem beitta a szivembe:

Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek –

Egyszerre csak megfogtad a kezem,

S alélt pilláim lassan felvetődtek,

És éreztem: szivembe visszatér

És zuhogó, mély zenével ered meg,

Mint zsibbadt erek útjain a vér,

A földi érzés: mennyire szeretlek!

Pilinszky János: Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.

Kassák Lajos: Veled vagyok

Előtted megyek,

te én előttem.

A koranap aranylánca

csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem,

feleled – nem tudom.

Siettetném lépteim

de te jobban sietsz.

Előtted én

te én előttem.

Egy kapu előtt

mégis megállunk.

Megcsókollak,

te nekem adsz csókot,

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.

Weöres Sándor: A társ

Keverd a szíved

napsugár közé,

készíts belőle

lángvirágot,

s aki a földön

mellén viseli

és hevét kibírja,

ő a párod.

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,

egész nap kutatlak, kereslek,

egész nap sírok a testedért,

szomorú kedves a kedvesért,

egész nap csókolom testedet,

csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,

nem múlik ízed az ajkamon,

csókolom a földet, ahol jársz,

csókolom a percet, mikor vársz,

messziről kutatlak, kereslek,

szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Dsida Jenő – Vallomás

Élek, mint szigeten.

Mindennap térdre kell

hullanom. Kivüled

semmi sem érdekel.

Kihülhet már a nap,

lehullhat már a hold,

e zengő túlvilág

magába szív, felold.

Édes illatai,

különös fényei

vannak. És szigorú

boldog törvényei.

Mit máshol ketyegő

kis óra méreget,

itt melled dobaja

méri áz éveket

s ha szólasz, mindegyik

puhán, révedezőn

ejtett igéd ezüst

virág lesz kék mezőn

és sóhajod a szél,

mely fürtjeimbe kap

és arcod itt a hold

és arcod itt a nap.

Háy János: Gondolok

Gondolok rád.

Bever a szívem

ablakot ajtót.