Az aradi vértanúk emlékezete a költészetben

Az aradi vértanúk az a tizenhárom magyar honvédtiszt volt, akiket Ferenc József osztrák császár parancsára, a császári haditörvényszék ítélete alapján 1849. október 6-án Aradon kivégeztek, hogy példát statuáljanak a magyar néppel szemben. Azóta ez a nap a forradalom és a szabadságharc eltiprásának gyásznapja lett, aminek jelentősége az I. világháború után csak megerősödött.

A tizenhárom mártír halála számos nagy költőt ihletett meg, akik verseikben egyszerre örökítették meg a hősi halált halt hadtisztek emlékét, a nemzeti szeretetet, valamint a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjét. Emlékezzünk rájuk költőink tollából származó alkotásokkal:

MADÁCH IMRE: AZ ARADI SÍRRA

Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,

Akit szolgáltatok egy árva hon volt,

Im sírotokra emlékkő se jut.

 

ADY ENDRE: OKTÓBER 6. (RÉSZLET)

“Az aradi Golgotára

Ráragyog a nap sugára,

Oda hull az őszi rózsa,

Hulló levél búcsucsókja;

Bánat sír a száraz ágon,

Ott alussza csendes álmát

Az aradi tizenhárom.

Őszi napnak csendes fénye,

Tűzz reá a fényes égre,

Bús szivünknek enyhe fényed

Adjon nyugvást, békességet;

Sugáridon szellem járjon

S keressen fel küzdelminkben

Az aradi tizenhárom.”

JUHÁSZ GYULA: VÉRTANÚINK (RÉSZLET)

“Szabadság minden népnek, aki él

S halni tudott egy megváltó hitér,

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen

Mások szabad prédája, becstelen.

Testvériség, mely át világokon

Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon.

Ó magyarok, ti élő magyarok,

A halhatatlan élet úgy ragyog”

ILLYÉS GYULA: OKTÓBER 6.

“Kezét – mert õ ölt, maga a király –

egy nép arcába törölte bele.

Nem volt e földnek Petõfije már!

Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.”

GYULAI PÁL: VILÁGOSNÁL

“Magyar vagyok, rabbilincset

Nem visel magyar kéz,

Huszár vagyok, zászlajával

A huszár együtt vész.

Foszlányai ezt a sebet

Legjobban takarják . . .

Isten hozzád, édes hazám,

Szegény Magyarország!»

Dörren a cső, piros vér foly,

Meghajlik a zászló;

És haldokló gazdájára

Búsan nyerit a ló.

Honja sirján ott feküszik

Mozdulatlan, némán,

Mély bánattal, mély sebekkel

Kebelén és arcán.”