Csak akkor ír, amikor súlyos a mondanivaló: Ottlik Géza

Ottlik Géza a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, egyszersmind a Nyugat hagyományainak egyik legfőbb örököse. 1939-ben jelent meg először írása a folyóiratban, amely akkor már Babits Mihály főszerkesztősége alatt működött, aki elismerően kommentálta Ottlik Drugeth-legenda c. elbeszélését.

“Babits azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért.”

Életműve egyébként terjedelmét tekintve kicsi, ám annál jelentősebb. Szigorú mércét tűzött ki maga elé: csak akkor fog tollat, ha súlyos közölni valója akad. Így történt, hogy hat évtized alatt mindössze hat kötete jelent meg. Legismertebb művei közé tartozik az önéletrajzi elemekre is építő Iskola a határon, valamint a Hajnali háztetők című kisregénye. 

(Ottlik 1923 szeptemberében, a kőszegi Hunyadi Mátyás katonaiskolába való bevonulása után)

A katonai iskolákat kijárt író a háború alatt légoltalmi szolgálatot teljesített Budapesten, mindeközben feleségével, Debreczeni Gyöngyivel üldözötteket bújtattak Riadó utcai lakásukon. Többek között náluk vészelte át a költő-barát, Vas István is a zsidóüldözést.

Azonban az író maga is megszenvedte a kor viszontagságait: 1948—1957 között a dogmatikus irodalompolitikának köszönhetően szinte teljesen kiszorult az irodalmi életből, csak műfordításokból tudta eltartani családját. Nevéhez fűződik többek közt Thomas Mann elbeszéléseinek fordítása, Hemingwaytől Az öreg halász és a tenger, valamint számos Dickens-regény is.

Ám Ottlik természetesen a kényszerű hallgatás évei alatt is alkotott. Fő műve az Iskola a határon, amelynek végleges változata 1959-ben került nyomtatásba, és amely a kőszegi katonai iskolában töltött évek élményanyagából valamint a második világháború és az ötvenes évek tapasztalataiból építkezik.

Mivel azonban a rejtjeles utalásokkal tarkított mű nem volt beilleszthető a szocialista irodalom kötelező fogalmának legliberálisabb értelmezésébe sem, Ottlikra továbbra is a félreszorítottság várt. Csak a hetvenes években induló új írócsoport, az úgynevezett Péterek nemzedéke (Esterházy, Lengyel, Nádas, Hajnóczy) ismerte fel az író alkotásainak igazi értékeit.

Esterházy így írt Ottlikról és az Iskola a határonról:

„Azt is mondja ez a regény, vagy nem is regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, amelyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni: nem elég radikálisnak lenni, hanem még tisztességesnek is kell lenni. Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni. Ha nem lehet alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni. Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet. Szívesen gondol az ember úgy Ottlikra, mint valamiféle biztosítékra, hogy nagy baj nem történhet.”

Ottlik Géza többek között József Attila-, és Kossuth-díjat, Déry Tibor-, valamint Szép Ernő-jutalmat kapott munkásságáért. 

(Szerző: Buda Villő)