„Ákos folyton kereste a dolgok legmegfelelőbb helyét a világban…” Interjú Podonyi Hedviggel, Fodor Ákosról
Fodor Ákos magyar költő, műfordító. A magyar haiku koronázatlan királya. Műveivel találkozhatunk könyvek mottójaként, tetoválások, graffitik formájában és most már a Vatesnek köszönhetően pólókon, bögréken, telefontokokon is.
(Fodor Ákos-portré, készítette: Díner Tamás)Azonban nem szabad, hogy a mai hatalmas népszerűség megtévesszen minket. Fodor Ákos nem kapott könnyen elismerést, nem hullottak ölébe a divatos irodalmi díjak. Ehelyett a közönség szeretete tette fejére a neki méltán járó babérkoszorút. Az olvasók a mai napig nem engedik, hogy neve feledésbe merüljön. Népszerűsége töretlen.
"SZERELEMahogy a szél meglebbenti a függönyt:nem a függöny, nem a szél. A lebbenés"
Podonyi Hedvig író, újságíró, írásanalitikus. Nagyszámú publikációval rendelkezik szakmai és közéleti lapokban egyaránt, számos könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője. Vele beszélgetünk.
Úgy tudom, hogy a megismerkedésetek Fodor Ákossal különleges, felidéznéd az olvasók kedvéért?
Podonyi Hedvig: Annak idején, amikor szakdolgozatot készültem írni, gyermekirodalmi témát választottam. Fodor Ákosnak akkor, 1986-ban jelent meg első kiadásban az egyetlen gyermekverskötete, a Képtelenkönyv. Nagyon mókás verseket írt bele, a társszerzője, Rózsa Edit pedig virágszirmokból készített hozzá kedves és szép illusztrációkat. Ennek kapcsán találkoztunk először. Én a szakdolgozatomhoz több kortárs költővel készítettem interjút; őt is felkértem. Felhívtam, és találkoztunk az ő akkori törzshelyén, az Angelika presszóban. Rögtön hosszú, többórás beszélgetés kerekedett köztünk, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy ez nála nem a szokásos működésmód. Meglehetősen rövidre zárva tudta intézni az ügyeket, ha éppen úgy alakultak. De itt nem akart rövidre zárni. Később jelentkeztem, hogy elkészült a szakdolgozat, és mivel akkor még nem volt e-mail vagy ehhez hasonló eszköz, személyesen vittem el megmutatni neki. Aztán megint találkoztunk valamilyen ürüggyel, és így tovább. Néhány hónapon belül kiderült, hogy ez többről is szólhat, mint kezdetben.
Na és hogy sikerült a szakdolgozat?
PH: Nagyon jól, köszönöm szépen. Kár, hogy már nincs meg. Egyszer a saját egyetlen példányomat kölcsönadtam egy másik szakdolgozónak, és sosem érkezett vissza.
Emlékszel még valamire abból a napból, ami élesen megmaradt az emlékeidben?
PH: Kaptam egy dedikált könyvet Ákostól: az 1986-ban megjelent másik könyvét, a Jazz című verseskötetet. Miután elolvastam, írtam neki – természetesen postán –, hogy megköszönjem és hogy leírjam a benyomásaimat. A továbbiakban aztán levelezésbe kezdtünk. Persze azt hihetnénk, hogy egy író bármit boldogan ír, de ez nem így van; én sem tudtam, hogy Ákos nem szeret levelet írni. Vagyis nagy megtiszteltetésben részesültem, bár erről fogalmam sem volt. A dedikált könyvet természetesen most is őrzöm.
Honnan merített ihletet Ákos a műveihez? Volt valami, ami különösen inspirálta az alkotásra?
PH: Gondolom, ezekkel a hajlamokkal együtt születik az ember, vagy nem, és hogy éppen milyen formát ölt valakiben a kifejezésvágy, az már szinte másodlagos. Ákosban ez a késztetés nagyon erős lehetett. Eleinte a zene irányába képezte magát, ami családi hagyomány volt náluk, kicsi korától tanult zongorázni. Idővel mégis a költészet felé fordult. Saját bevallása szerint nagy hatással volt rá egy gyerekkori olvasmányélménye, egy könyv, amit T. Aszódi Éva és Binét Ágnes szerkesztett: Versek könyve – nagy költők versei kisgyerekeknek. Később ébredt rá, hogy kedvenc szerzőinek egyike, Weöres Sándor élő személy, aki köztünk van, és lehet telefonszáma, és esetleg fel lehetne hívni. Fiatal költőként fel is vette vele a kapcsolatot és rendszeresen találkoztak egy ideig.
Ki vagy kik voltak azok, akik nagy hatással voltak Ákosra? Akár a művészetére, akár az életére, gondolkodására, világlátására?
PH: A gyerekkori megismerkedése Pilinszkyvel biztosan nagy hatással volt rá, akárcsak az előbb említett Weöres Sándor, vagy például Petri György, akivel kamaszként, fiatalemberként voltak jó barátságban. Rendkívül inspirálóan hatott rá József Attila, Radnóti költészete. Nagyon szerette, becsülte, emberi példaképének tartotta zeneakadémiai tanárát, Pernye Andrást. Atyai barátjaként, mélységesen szerette Romhányi Józsefet. Úgy gondolom, mindannyian hozzátettek valamit a szemléletéhez és így költői életművéhez is. Akárcsak a nők és a velük kapcsolatos meghatározó élmények, a szerelem és az érzékek szépségei – aki ismeri Fodor Ákos verseit, ezt is pontosan tudhatja róla.
Hogyan alkotott Ákos? Bagoly típus volt? Hogyan tudott a legjobban alkotni, mi volt a legideálisabb körülmény számára?
PH: Vérbeli bagoly volt. Nála másként működött az alkotói folyamat, mint a prózaíróknál, akik általában rendszeresen leülnek megírni a napi penzumukat. Ákos esetében a szövegeknek rendszerint alig van testük, inkább lelkük van – és ő mindig igyekezett készenlétben tartani magát arra az esetre, ha meg akarnak születni. A felkelés utáni, kissé még félálomszerű állapot például általában alkalmasnak bizonyult erre, de mindig volt a keze ügyében papír és hajszálvékonyan író, fekete toll, amivel azonnal lejegyezhette, ami éppen eszébe jutott és fontosnak tűnt.
Nyilván azért is zárta el magát mindinkább a gyakorlatias dolgoktól, mert egyfajta csendes, nyugalmas, viszonylag zavartalan állapotra volt szüksége ahhoz, hogy megírhassa azt, amit szeretne. Egyébként nagyon sokszor, nagyon alaposan átgondolta, átírta a szövegeit. És rengeteget dobott ki.
A te karriered is nagyon sokoldalú, rengeteg mindennel foglalkoztál. Hogyan éltétek meg egymás mellett ezt a két karriert a mindennapokban?
PH: Ez tipikusan az az eset volt, amikor két ember jól kiegészíti egymást. Ákos zárkózottsága mellett az én sokkal erőteljesebb nyitottságom jól működött. Ő például nem szeretett utazni, de megállapodtunk arról, hogy mivel én szeretek, utazom. Nem mondta azt, hogy márpedig maradjak otthon, én meg nem követeltem, hogy fogát összeszorítva jöjjön velem. Meg tudtunk egyezni ebben, ahogyan sok más dologban is. Figyeltük és kérés esetén véleményeztük egymás munkáját. Megosztotta velem az új verseit, a mindenkori „friss termést”, de az épp elkészült színházi munkáinak szövegeit is. Én is megosztottam vele azt, amivel épp foglalkoztam. Az összes írásomat elolvasta, ami az együtt töltött éveink alatt készült, beleértve több ezer cikket, ami részéről nyilván elég nagy áldozat lehetett; nagyra értékelem.
Kölcsönösen teret adtatok egymásnak.
PH: Igen, nem árt, ha a másik igényeit tiszteletben tudjuk tartani, és még örülni is képesek vagyunk annak, amikor megkapja, amit szeretne. Azt hiszem, elmondhatom, hogy szabadok voltunk egymás mellett – amennyire csak szabad lehet az, aki egy másik emberrel összetartozást vállal.
Mit gondolsz, hogyan kezelné Ákos azt, hogy a mai napig, ennyire a popkultúra része? Mindenki ismeri a haikuit, még az is, aki esetleg nem tudja, hogy ő írta.
PH: Ezt szerencsére már életében is megtapasztalhatta és önmagában is nagyon sokat jelentett számára. De az egész még nagyobb hangsúlyt kapott azáltal, hogy hivatalos elismerésekkel viszont nemigen kényeztették el. Költőként egyetlen állami elismerést sem kapott.
Ez bántotta őt?
PH: Persze. Ha valaki úgy érzi, hogy letett valamit az asztalra, akkor azért jólesik neki némi szakmai visszajelzés. Eldönthetetlen, hogy azért alakult-e ez így, mert viszonylag távol tartotta magát az irodalmi közélettől, vagy azért tartotta magát távol tőle, mert úgy érezte, nem ismerik el eléggé, nem tud beilleszkedni. Tény, hogy vele például nem lehetett elmenni egy alkotóházba, ahol délutánonként, esténként együtt borozgatnak és nagy barátságokat köthetnek a szakmabeliek; tény, hogy nem élt nagy társasági életet sem szakmai körök képviselőivel, sem másokkal. Ákos erősen koncentrált arra, akivel éppen beszélgetett, és mivel az ilyen erős figyelemintenzitás fárasztó, egyszerre egy-két embernél többel nem is szívesen időzött. Legalábbis amikor megismertem, már mindinkább ez jellemezte.
Akár az is akadályozta a díjak érkezését, hogy a szakmai döntéshozók szemszögéből nézve talán kissé „gyanús” lehet az, aki ennyire közkedvelt szövegeket ír. Holott a tartalmas mondanivaló, a magas színvonal esetenként még népszerű is lehet – nyilván elfogult vagyok, de úgy gondolom, Fodor Ákos esetében ez így van.
Az olvasók szerencsére valóban szerették és szeretik őt; egymás után újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak. Miközben nem voltak író-olvasó találkozói, gyakorlatilag semmiféle marketinget nem kaptak a könyvei és alig-alig szerepelt a médiában. Tegyük hozzá: a kezdő lendület megadásában mindenképp fontos szerepet játszhatott az, hogy Vavyan Fable számos alkalommal idézte őt saját népszerű regényeiben, és ezáltal egy szélesebb olvasói körhöz jutottak el a szövegei. Ami pedig robbanásszerű löketet adott ennek a folyamatnak, az az internet. Hihetetlen mennyiségben idézik, osztják meg és rengetegen „használják” mindenféle célra a verseit, melyek közül néhány most a Vates pólóin és más termékein is megjelent.
(Fotó: Vates, Fodor Ákos-kollekció)
Mit gondolsz, milyen érzés lenne Ákosnak, hogy a művei a Vates termékein jelennek meg, és ezáltal még többekhez eljuthatnak?
PH: Gyakran mondta: nincs rossz műfaj, csak rossz mű – ami szerintem ebben a vonatkozásban is érvényes. Ha a versei a popkultúra részévé válnak: miért ne? Hiszen minden alkotó azért ír, hogy valaki más elolvassa, amit létrehozott.
Ákostól nagyon távol állt a modern technika, az internet, az üzleti szemlélet. Beszélgettünk erről, és azt mondta, teljes mértékben rám bízza az ezzel kapcsolatos döntéseket. Jelen pillanatban úgy látom, jelentős igény van arra, hogy a szövegei tárgyakon is helyet kapjanak és ilyen módon is a mindennapok részévé váljanak. A Vates pedig nagyon korrekt partner ebben, ráadásul küldetését tekintve ugyancsak szép vállalkozás.Mit gondolt Ákos a költőszerepről? Foglalkoztatta az, hogy mi a „dolga” egy költőnek?
PH: Miután nem volt közéleti szempontból aktív alkat, olyanokat írt erről, hogy: „Hivatásom van. Küldetésem nincs.” Vagy, Legfőbb becsvágyam címmel: „mennél pontosabb mondatokat írni a KÉRDŐJEL elé”. Nem mozgósító, fáklyavivő, tömegekhez szóló költő volt, hanem inkább filozofikus, visszahúzódó, szemlélődő alkotó, aki egyénenként szólítja meg azt, aki erre nyitott.
Van olyan legkedvesebb történeted Ákosról vagy Ákossal, ami esetleg publikus? Ami nagyon jellemzi őt?
PH: Ákos folyton kereste a dolgok legmegfelelőbb helyét a világban, legyen szó a szövegekbe illesztendő szavakból vagy egy-egy szép csigaház, kavics, virág elhelyezéséről a szobájában. Egyszer Zalán Tibor barátja nála járva suttyomban elmozdított egy kis tárgyat az asztalon, azután pár perc múlva észlelte, hogy az már megint ott van, ahol korábban volt. Szóval, Ákos nem tréfált a részletek rendezését illetően. Ez például nagyon jellemző volt rá.
Vagy a sajátságos humora. Emlékszem, egyszer színházi bemutatóra mentünk és a szünetben Békés Pál lépett oda hozzánk. Épp akkor hozott magának egy kávét a büféből. „Cukorral iszod?” – kérdezte tőle Ákos. „Nem”. Mire ő: „Akkor jó!” – azzal kivette a kezéből a csészét és lehajtotta a kávét. Nagyon-nagyon röhögtünk. Persze Békés Pál is, akinek szintén remek humorérzéke volt.Mi a kedvenc versed Ákostól, például a Vates kollekciójában megjelenők közül?
PH: Bizonyos verseket már nagyon régen ismerek tőle, és van, amelyik ma már mást jelent nekem, mint egykor. De mindig sok aktuális kedvencem akad, hiszen ezek a szövegek jól „hordozhatók”, kísérik az embert, és a legkülönfélébb élethelyzetekben fel-felevenedhetnek. A Vates kollekciójában megjelentek közül most talán ezt szeretem a legjobban:
JÓKÍVÁNSÁG
"Legyen erőd lent
hagyni, amit nincs erődföljebb emelni.”
(Fodor Ákos: Jókívánság; forrás: Podonyi Hedvig)
Az interjút készítette: Héber Blanka.