Téli versek: 5 vers a télről a csípős, hideg napokra

Tél van. A nappalok rövidebbek, az éjszakák hidegebbek és picit minden egyre inkább lelassul. Ennél alkalmasabb időszak nincsen a bekuckolódos olvasáshoz egy meleg kávé vagy tea mellett. Ha pedig olvasnivalóra vágysz és éppen egy kis szünetet tartasz a kedvenc regényed folytatása előtt, akkor a téli versek összeállításunk pontosan neked való. 

Talán az első vers vagy inkább verssor, ami a tél kapcsán eszünkbe juthat, az Vörösmarty Mihály: Előszójából a Most tél van és csend és hó és halál.” Emlékezetes, nehéz sor ez Vörösmarty tollából, ami tökéletesen átadja a fejünkben élő téli képet. Ugyanakkor, mi most egy könnyedebb válogatást hoztunk el, ami a téli évszak zordsága mellett a szépségére is igyekszik rámutatni. Dőlj hátra, húzd fel a plédét a lábadra (nehogy megfázz!) és élvezd ezt az 5 gyönyörű verset a télről.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
 
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
 
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
 
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
Kosztolányi Dezső
 

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
 
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
 
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
 
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
 

József Attila: Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!
 
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
 
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
 
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
 
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
 
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
 
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
 
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
 
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
 
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
 
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
 
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
 
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
 
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
 
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
 
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
 
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
 
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
 

Arany János: Téli vers 

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Mártonnap tájba' hó
Borítja házi telkemet?
 
Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!
 
Mily villogó szemmel lesett
Minden sovárgót, csintalant;
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.
 
De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifju és leány:
Nagyon szabad künn a szabad.
 
Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mivel:
 
"Óh, természet halála, tél!
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér, hideg hókebele..."
 
Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél
Körmét annál hevitni meg.
 
De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet;
Megfér kivül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.
 
Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám:
Akkor... ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.
 

Radnóti Miklós: Téli napsütés

Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sült-tökök.
 
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égre-néz.
 
S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevés beszédű lettem
s ritkán vitatkozó.
 
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
 
Árnyékom rám tekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.

 

Hozzászólás

Minden hozzászólást csak jóváhagyás után publikálunk