Petőfi Sándor alkotói pályája | 3 népszerű Petőfi vers
Legismertebb magyar költőinket mutatjuk be röviden az idei költészet napja alkalmából. Ebben a cikkben Petőfi Sándor életpályáját vettük górcső alá, a cikk végén pedig három népszerű Petőfi verset is találsz.
Petőfi Sándor (1823-1849) a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja, aki rövid élete alatt több, mint 1000 verset írt és számos jelentős művet alkotott. A magyar romantika egyik legfontosabb képviselője volt, és az irodalmi művei mellett aktív politikai szerepvállalása is nagy hatással volt a kortársak életére és gondolkodására.
Petőfi 1823-ban született Kiskőrösön. A tanulmányait 18 évesen abbahagyva színészi pályára készült,, ekkor kezdett el verseket írni. Vándorszínészként körbeutazta az országot, azonban átütő sikereket nem ért el a szakmában.
1844-től élt Pesten, az 1848-as forradalom idején a szabadságharc egyik vezetője volt, és a mozgalom szimbólumává vált. Mai ismereteink szerint Petőfi életét is adta a magyar szabdságért, ugyanis az 1849 július 31-i segesvári csatát követően nyoma veszett, vélhetően menekülés közben meghalt.
Művei 200 évvel születését követően is kiemelkedő helyet foglalnak el a magyar irodalmi kánonban. Legismertebb művei között szerepel a forradalom ihlette Nemzeti dal, a János vitéz elbeszélő költeménye, és számos szerelmes és tájleíró költemény.
Most három közkedvelt Petőfi verset olvashatsz:
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.
Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.
Hánykódnak a hajók,
Sulyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Örök tanúságúl:
Habár fölul a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először…
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?
Ha megzendűlnek hagjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?