Két muskétás a modern magyar irodalom hajnalán - Ady Endre és Kosztolányi Dezső


 A két író különös kapcsolata

Ady Endre és Kosztolányi Dezső kapcsolatát sok kérdés övezi. Konfliktusaik sokrétűek, hátterüket pedig a huszadik század, a modern írói törekvések és a Nyugat együttese adja.
Közös történetük 1906-ban kezdődött, amikor megjelent Ady Endre Új versek című kötete. Ez Kosztolányit, és többek között Babits Mihályt is, arculcsapásként érte. Úgy élték meg, hogy Ady Endre eléjük vágva keresi a népszerűséget, és egyedül akarja learatni azokat a babérokat, amelyek közös érdemeik az újításban, a modern irodalomban hívőknek. Emellett az is bosszantotta őket, hogy – szerintük - az irodalmi élet Adyhoz fogja kapcsolni a modernséget, egy olyan íróhoz, aki művészete tekintetében nagyon más, mint ők.

Kosztolányi később, 1929-ben az Írástudatlanok árulása; Különvélemény Ady Endréről című vitairatában viszont pont Ady indulását ismerte el vitathatatlan produktumként. Ennek oka azonban már összetettebb. Később Kosztolányi úgy értékelte, hogy a modern magyar irodalom megteremtése, meghonosítása közös munka eredménye.

Egyes források szerint Kosztolányit Ady Endre hazafias versei bosszantották, úgy érezte túlzó a bírálat, amivel a magyar népet illeti. Kosztolányi ezt „magyarszidásnak” nevezte Babits Mihálynak írt levelében.

Kosztolányi azt is bírálja az Új versek kötetben, hogy Ady „és társai” a modernséget Baudelaire műveinek utánzásával társítják. Valamint komoly hibának tekinti a zavarosságot, és érthetetlenséget is Ady műveiben. Ezzel különben nem volt egyedül, Ignotus például így nyilatkozott A fekete zongora című versről:

Szép, de nem értem.”

Kosztolányit zavarja még Ady „felnagyított önmítosza”, és „messianizmusa” is. Ő, részben így értelmezte Ady mérhetetlen népszerűségét. Egyes irodalmi anekdoták szerint a Nyugatnak komoly bevételei származtak abból, hogy Ady felolvasóesteket tartott műveiből, ugyanis az olvasók, és főként a nők, imádták a költőt, mai kifejezéseink szerint rajongtak érte. Ezeken az eseteken egész magas belépőket is hajlandóak voltak kifizetni, hogy élőben láthassák és hallhassák a költőt.
1906 júniusában kollégák lettek a Budapesti Naplónál. 1907-ben megjelent Kosztolányi kötete, a Négy fal között. A mű az Új versek után a második legnagyobb jelentőséggel bírt, ami a modern irodalmat illeti. Kosztolányi maga küldött egy tiszteletpéldányt az éppen Franciaországban tartózkodó Adynak. A gesztust akár békejobbként is lehet értelmezni, hiszen Ady dicsérő kritikája esetén Kosztolányi lekötelezettje lett volna kollégájának. Ám Ady máshogy döntött. Kritikája a Négy fal közöttről kifejezetten lekezelő, bántó és cinizmussal átitatott. Ez tovább mélyítette közöttük a konfliktust.

1908-ban megjelent Ady Endre A duk-duk affér című cikke, amiben Kosztolányit irodalmi írónak nevezte, ami hatalmas sértésnek számított. Mai tudásunk szerint talán nehezebb megérteni, hogy miért bántó és elmarasztaló Ady meghatározása. A kifejezést úgy kell érteni, hogy az adott író nem az életről alkot, nem onnan szerzi az ihletet, nem azt tartja a legfontosabbnak, hanem „irodalmiaskodik”. Ady a cikkben ezen felül Kosztolányi hitelességét kérdőjelezte meg.

Ugyanebben az évben Kosztolányi is ír Ady Endréről. A következőket:

„Egy született lázadó, aki tettek
hiányában verskatonákkal harcol, s formák bilincsét töri.”

Az írás hangvétele arra enged következtetni, hogy vissza akarta adni a kölcsönt, amit Adytól kapott a Négy fal közöttről írt kritikában.
Az „irodalmi író” tüske még évekkel később is benne van, amikor már ismét kollégák Adyval, mindketten a Nyugat szerkesztőségének tagjai.
Ezt mutatják A szegény kisgyermek panaszai című művének zárósorai is:

„Menj, kisgyerek. […]
irigy szemek kereszttüze közé menj,
hadd nézzék benned, mi az irodalmi.”

A következő évek csendesebben teltek, ami kettőjük konfliktusát illeti. A következő fordulópontot Ady halála jelentette. Több visszaemlékezés is arról árulkodik, hogy a halálos beteg Ady békejobbot nyújtott Kosztolányinak a sok év háborúskodás után. Kosztolányi elfogadta a békülés gesztusát, fejet hajtott Ady előtt, és halála után többször is elbúcsúztatta a költőóriást.

Kettejük kapcsolatának utolsó felvonása egyértelműen, a már korábban is említett Írástudatlanok árulása; Különvélemény Ady Endréről című vádirat. A mű Ady Endre halála után 10 évvel, 1929-ben íródott. Kosztolányit már korábban, a költő életében, is zavarta Ady magasztalása. Vélhetőleg az évek múlásával Kosztolányi egyre nyomasztóbbnak érezte az elhunyt költőtársa körül kialakult kultuszt. Többek között ezért is születhetett a vádirat. Dühös volt, mert úgy érezte, hogy Ady már a múlt, mégis, a jelenben is minden róla szól.

Kétségtelen, hogy Ady után nehéz volt alkotni, és rengeteg epigon jelent meg, akik mind úgy akartak írni, mint Ady. Érdekesség, hogy Kosztolányi ezért nem az utánzókat tette felelőssé, hanem elsősorban Adyt. Úgy gondolta, a költő már életében mindent elkövetett, hogy felejthetetlen legyen. Úgy érezte az Ady kultusz az egész irodalmi életre ránehezedik.

Az írástudatlanok kifejezést azokra az emberekre érti, akik kiépítették a kultuszt, és lelkesen ápolták is azt. Véleménye szerint ezek főként olyan emberek, akik nem olvasnak verseket, csak véleményük van róla.

Később Kosztolányi már nem igazán foglalkozott Adyval, az utókor számára pedig, talán kijelenthető, mindketten megkerülhetetlenek lettek, akik egyenrangúan fontos alakjai a 20. századi modern magyar irodalom kialakulásának.

 

Veres András (irodalomtörténész): Kosztolányi Ady-komplexuma című munkájáról tartott előadása nyomán

 

(Szerző: Héber Blanka)

 

 


Hozzászólok