Charles Baudelaire, a romlás költője


Charles Baudelaire a 19. század európai költészetének egyik legnagyobb alakja, a modern francia líra legelső nagy költője, aki munkásságán kívül leginkább szertelen, polgárpukkasztó életmódjával vonult be az utókor emlékezetébe. Egyik kortársa, Théophile Gautier így nyilatkozott róla:

Szerette a macskákat. Ő maga is olyan volt, mint egy nagy macska: szép és lusta, gőgös és kényes.

Párizsban született 1821. április 9-én. Édesapjával – aki maga tanította meg írni-olvasni – jó kapcsolatot ápolt. Halála után anyja azonban feleségül ment egy konzervatív szemléletű, magas rangú katonatiszthez (későbbi szenátorhoz), aki fegyelemre kívánta szoktatni a rendetlen fiút. Baudelaire – akire már diákkorában is jellemző volt a rajongás és az ideggyengeség – természetesen árulásnak érezte anyja házasságát, és lázadásként kihívó, fegyelmezetlen magatartást tanúsított.

„[...] már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát”

Az érettségi után – édesanyja nem kis riadalmára – kereken bejelentette, hogy író akar lenni. Belevetette magát a párizsi bohém világ önpusztító életébe. Valószínűleg ekkor lett az ópium és a hasis rabja, és a vérbajt is elkapta, amely későbbi szenvedéseinek egyik legfőbb forrása volt.

Miután gyorsan elpazarolta öröksége jó részét, mostohaapja 1841-ben két évre Indiába küldte, hogy véget vessen fia bohém életének.

„A párfőmös hazán, hol enyhe nap bizserget,
S a hajló lombivek tüze bíborparázs,
S a szemre lusta kéjt a pálmák búja perget,
Kreol nőt láttam én, ki csupa új varázs.”

(Részlet: Egy kreol hölgynek c. vers, fordította: Tóth Árpád)

Párizsba való visszaszökése után (1842), egy színházi előadás alkalmával ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy San Domingóban született mulatt színésznővel, a „fekete Vénusszal”, akinek egzotikus szépsége végzetesen megragadta a fiatal írójelöltet.

Baudelaire később is ösztönösen olyan nőt választott magának társul, akivel semmilyen más kapcsolata nem lehetett a felborzolt érzékek megélésén kívül. Szerelme vérfagyasztóan hideg volt. A nőt legszerelmesebb verseiben is groteszk állatokhoz hasonlítja: majomhoz, elefánthoz, táncoló kígyóhoz. Legtöbbször úgy állt velük szemben, mint festő a modellel. A nő szépségét akarta ábrázolni, halhatatlan versekbe zárni, mielőtt elragadja a mulandóság. Szemében a szerelem lelki betegség, amelyet bűntudat nélkül elképzelni sem tudott.

Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte, így 1845-ben családja kénytelen volt gyámság alá helyeztetni.

Nehezen és keveset írt, műveivel azonban szerette megdöbbenteni az együgyűen józan, polgári világot. 1857-ben jelent meg egyetlen verseskötete, a Fleurs du Mal (A Romlás virágai). A kötet bizonyos verseit a közvélemény „istengyalázónak és erkölcstelenek” ítélte, az ügyészség pedig perbe fogta a kötet kiadóját, majd hat „leszboszi témájú” vers kihagyását rendelte el.

Une Charogne (Egy Dög) c. versében hosszadalmas részletezéssel írja le egy állat feloszló hulláját, hogy végül is levonja a tanulságot: látod, ilyen leszel te is, kedvesem! 

„- És hiába, ilyen mocsok leszel, te drága,
ilyen ragály és borzalom,
szemeim csillaga, életem napvilága
te, lázam, üdvöm, angyalom!
 
Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján”

(Részlet: Egy Dög c. vers, fordította: Szabó Lőrinc)

A polgári kedélyeket azonban nem csak lírai műveivel igyekezett mindinkább felborzolni. Les paradis artificiels (Mesterséges paradicsomok) című könyve, amely az ópium és a hasis dicséretéről szól, hasonlóan polgárpukkasztó alkotás.

Talán éppen e lázadó magatartás miatt, munkásságát csak szűk „szakmai” körben ismerték el, és csak idővel kezdte el kifejteni hatását egész Európában. Nálunk Ady Endre és Babits Mihály költészetét segítette felszabadítani a másodlagos romantika konvenciói alól. Baudelaire-t ma már a századközépi Európa egyik legnagyobb költőjeként tartja számon az irodalomtudomány.

(Szerző: Buda Villő)


Hozzászólok