Charles Baudelaire, a romlás költője
Szerette a macskákat. Ő maga is olyan volt, mint egy nagy macska: szép és lusta, gőgös és kényes.
Párizsban született 1821. április 9-én. Édesapjával – aki maga tanította meg írni-olvasni – jó kapcsolatot ápolt. Halála után anyja azonban feleségül ment egy konzervatív szemléletű, magas rangú katonatiszthez (későbbi szenátorhoz), aki fegyelemre kívánta szoktatni a rendetlen fiút. Baudelaire – akire már diákkorában is jellemző volt a rajongás és az ideggyengeség – természetesen árulásnak érezte anyja házasságát, és lázadásként kihívó, fegyelmezetlen magatartást tanúsított.
„[...] már kora gyermekségemben két ellentmondó érzést éreztem a szívemben: az élet borzalmasságát és az élet extázisát”
Az érettségi után – édesanyja nem kis riadalmára – kereken bejelentette, hogy író akar lenni. Belevetette magát a párizsi bohém világ önpusztító életébe. Valószínűleg ekkor lett az ópium és a hasis rabja, és a vérbajt is elkapta, amely későbbi szenvedéseinek egyik legfőbb forrása volt.
Miután gyorsan elpazarolta öröksége jó részét, mostohaapja 1841-ben két évre Indiába küldte, hogy véget vessen fia bohém életének.
(Részlet: Egy kreol hölgynek c. vers, fordította: Tóth Árpád)
Párizsba való visszaszökése után (1842), egy színházi előadás alkalmával ismerkedett meg Jeanne Duvallal, egy San Domingóban született mulatt színésznővel, a „fekete Vénusszal”, akinek egzotikus szépsége végzetesen megragadta a fiatal írójelöltet.
Baudelaire később is ösztönösen olyan nőt választott magának társul, akivel semmilyen más kapcsolata nem lehetett a felborzolt érzékek megélésén kívül. Szerelme vérfagyasztóan hideg volt. A nőt legszerelmesebb verseiben is groteszk állatokhoz hasonlítja: majomhoz, elefánthoz, táncoló kígyóhoz. Legtöbbször úgy állt velük szemben, mint festő a modellel. A nő szépségét akarta ábrázolni, halhatatlan versekbe zárni, mielőtt elragadja a mulandóság. Szemében a szerelem lelki betegség, amelyet bűntudat nélkül elképzelni sem tudott.
Bohém életmódjával apai örökségének maradékát is elverte, így 1845-ben családja kénytelen volt gyámság alá helyeztetni.
Nehezen és keveset írt, műveivel azonban szerette megdöbbenteni az együgyűen józan, polgári világot. 1857-ben jelent meg egyetlen verseskötete, a Fleurs du Mal (A Romlás virágai). A kötet bizonyos verseit a közvélemény „istengyalázónak és erkölcstelenek” ítélte, az ügyészség pedig perbe fogta a kötet kiadóját, majd hat „leszboszi témájú” vers kihagyását rendelte el.
Une Charogne (Egy Dög) c. versében hosszadalmas részletezéssel írja le egy állat feloszló hulláját, hogy végül is levonja a tanulságot: látod, ilyen leszel te is, kedvesem!
(Részlet: Egy Dög c. vers, fordította: Szabó Lőrinc)
A polgári kedélyeket azonban nem csak lírai műveivel igyekezett mindinkább felborzolni. Les paradis artificiels (Mesterséges paradicsomok) című könyve, amely az ópium és a hasis dicséretéről szól, hasonlóan polgárpukkasztó alkotás.
Talán éppen e lázadó magatartás miatt, munkásságát csak szűk „szakmai” körben ismerték el, és csak idővel kezdte el kifejteni hatását egész Európában. Nálunk Ady Endre és Babits Mihály költészetét segítette felszabadítani a másodlagos romantika konvenciói alól. Baudelaire-t ma már a századközépi Európa egyik legnagyobb költőjeként tartja számon az irodalomtudomány.
(Szerző: Buda Villő)