Játszom játszó önmagammal...


Játékosság Kosztolányi Dezső műveiben

A virtuozitás, a nyelvi megalkotottság, a játékosság és a pátosz az, ami végigkíséri Kosztolányi Dezső teljes irodalmi munkásságát. Ezek képzik törzsét műveinek.

Érdekesség, hogy Ady Endre, akit már életében is a legnagyobbak egyikének tartottak, és Kosztlányi jól ismerték egymást, de komoly ellentétek húzódtak közöttük. Máshogyan gondolkodtak a költészetről, és Kosztolányit, saját bevallása szerint, irritálta „Ady felnagyított önmítosza”. Ennek ellenére munkásságukban van rokonság: a költészetet mind a ketten transzcendens összefüggésben értelmezik. Ady a modern látnok költő szerepet tartja előnyösnek, miszerint a költő, mint kiválasztott médium, a nyelven át jut el a befogadókhoz. Kosztolányi, ezzel szemben, az Ady-féle felfogástól mereven elzárkózik, sőt kifejezett kigúnyolja a látnoki szerepet:

„Nem kancsal apostol,
nem zagyva keletnek elmebetegje,
fönséges irótárs,
együtt a sziv és fő,
fájdalom és bölcs messzetekintés…”
(Marcus Aurelius)

A gúnyolódáson túl azonban ebben a műben felfedezhető a nyelvi játék: ”…nem zagyva keletnek elmebetegje. Kosztolányi sorzáró szóválasztása elgondolkodtató. Vitathatatlan, hogy költői nyelve sokszínű, szókincse hatalmas. Miért választja mégis az elmebetegje szót, ami kifejezetten kilóg a sorból, mekegősen hangzik, hangosan olvasva pedig nehezen kimondható? A válasz nem lehet más: játszik. Játszik a nyelvvel, játszik a rímekkel. Ezzel a szóval is az a célja, hogy ráerősítsen a gúnyra, még jobban megmutassa, hangsúlyozza, hogy milyen a műben leírt császár. 

Azonban műveiben nem csak nyelvi játékosság fedezhető fel. A Szegény kisgyermek panaszai című kötetében például egyfajta írói szerepjátéknak lehetünk tanúi. Kosztolányi arra tesz kísérletet a kötetben, hogy a felnőtt és gyerek közötti távolságot megszűntesse. Emellett az egész kötetet jellemzi, hogy gyermekorri énjét próbálja megidézni, abban a reményben, hogy talál még kapcsolatot egykori önmagával. A kötet verseiben, ezen túl, még gyakran felfedezhető gyermeknyelvi intonáció is.  

Amiben mindez egyben felfedezhető, az az Esti Kornél éneke című verse. Ebben a műben igen gazdag a rímjáték. Az egész versen végighúzódik a játék és szeszélyesség. Nagyon sok kecske rím, önrím található benne:

„Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd..”

 A szövegalkotás egésze egyfajta szertelen játékosságot áraszt magából. Talán leginkább egy rímes fél szabad versnek mondható. Ami szintén a játékosságot támasztja alá, az a paradoxon használat:

„..légy mint a minden,
te semmi.”

Ezek a nyelvi játékok, és a már-már linknek mondható rímtechnikák túlmentek azon a nyelvi normán, amit a korabeli kánon még értelmezni tudott. Kosztolányi tisztában volt ezzel, szándékosan provokálta, költőtársait, és az olvasókat.

Azonban van egy másik komoly célja is: Kosztolányinál a játékosság a végességre adott reflexió. A játékosság révén akarja elérni az elmúlás alóli felszabadulást.

Mindenképpen meg kell említeni ebben a témakörben még a Mostan színes tintákról álmodom című verset is. A verset sokan Kosztolányi ars poeticájának tartják, amiben megfogalmazta, hogy az tenné őt a legboldogabbá, ha egész életében csak írhatna. A színek megjelenése sem véletlen, Kosztolányira hatással volt az impresszionizmus. A költőből itt is előbújik a gyermeki énje, hiszen gyermeki mohósággal „kapkod” a színek között, nem tud választani, mindet akarja egyszerre, mindegyikkel írni akar valamit, valakinek.

„És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikító,
(…)
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat
és akkor írnék, mindig-mindig írnék..”
---

Ui.: Kosztolányit két pólónkon örökítettük meg, illetve az egyik vászontáskánkon is. Ha már erre jársz, nézd meg őket:

    

Hozzászólok