Az 1930-as években egyre előre törő fasizmus hazánkban és más országokban is sorra szedte áldozatait, számuk tízmilliókban mérhető. Nem válogatott, áldozatul esett a paraszt, a zsidó kispolgár, a kommunista munkás és értelmiségi, a hazaszerető államférfi, és bizony áldozatul esett a költő is.

 „Ha ezt a szót hallom: kultúra – azonnal pisztolyom után kapok.”

Így hangzott Hermann Göring, német politikus és katonai vezető hírhedt mondása, aki többek között az első koncentrációs táborok felállításáért is felelős volt.

A fasizmus és a kultúra kibékíthetetlen ellenségei voltak egymásnak – évekkel korábban, Spanyolországban García Lorcát lőtték agyon az ottani fasiszták, 1944 őszén pedig Radnóti Miklós, a modern magyar irodalom egyik legkitűnőbb költője is áldozatul esett a viszontagságos kornak. Radnóti műveivel és sorsával egyaránt a magyarság emlékezetébe véste nevét.

Az eredetileg Glatter Miklós néven született költő korán elárvult fiúként cseperedett fel, rokonok támogatták tanulmányaiban. Már egész fiatal gyermekkorától kezdve verselt, olyannyira sikeresen, hogy tizenötéves korában már nyomtatásban is láthatta költeményeit.

Huszonegy éves korában beiratkozott a szegedi egyetemre, magyar-francia szakra, ám miután megszerezte diplomáját, sehogyan sem tudott tanári állást kapni. Hiába volt már neves költő, elismert irodalomtörténeti szakember – zsidó családból származott, és ekkor már a harmincas évek derekán jártunk, mikor az antiszemitizmus egyre fokozottabbá vált. Így tehát abból élt, amiből lehetett: házitanítóskodásból, műfordításokból, alkalmi kiadói munkákból.

Bár Babitscsal idegenkedtek egymással, a Nyugat mégis teret adott a Radnóti-verseknek. Sőt, az egyik verseskötete nem máshogy, mint a Nyugat kiadásában jelent meg. Kötetei minden nehézség ellenére 1940-ig egymás után jelentek meg. 1940-től kezdve azonban folyamatosan fenyegette a „munkaszolgálatra” való behívás, amely látszólag katonai behívás volt, lényegében azonban rabságot jelentett, 1942-től kezdve pedig halálos ítéletet.

1940-től 1944-ig Radnótit rendszeresen berendelték munkaszolgálatra. Néha hetekre, olykor hónapokra hazaengedték, azonban mindig érkezett egy újabb behívóparancs.

Némileg érthető, mégis rendkívül szomorú a tény, hogy a „jó költő” ezekben az években emelkedett a „nagy költők” közé. Az ezen időszak alatt íródott költeményei az emberi helytállás, a remény, valamint a kitartás erkölcsi, irodalmi példái lettek. Ekkor írt költeményei azonban már csak a felszabadulás után, Tajtékos ég címen kerültek az olvasó elé.

(Részlet: Tajtékos ég c. költemény)

Ekkor már tisztán láthatóvá vált, milyen nagy költővé emelkedett Radnóti a megpróbáltatásokban.

1944-ben, rövid életének utolsó évében írta meg az egyik legtöbbet idézett költeményét, a Nem tudhatom... c. versét, amelyet gyakran a 20. század szózataként is emlegetnek.

„Már sárga csillagot viselve írta meg a 20. század szózatát” (Kőszegi Ábel)

A vers megható hitvallás a hazáról, a hazaszeretetről, amelyhez még a halál árnyékában is kitartóan ragaszkodott annak ellenére, hogy a „haza” kitagadta őt.

A költemény a költő halála után jelent meg, az Új Magyarország című hetilap 1945. július 10-i számában, majd pedig a Tajtékos égben.

„A 20. század talányosan nagy hazafias verse” (Ferencz Győző)

Összes költeményét azonban csak azután lehetett kiadni, mikor évek múltán előkerültek utolsó versei is a tömegsírból, ahova temették: ezek a versek haláltudatának szívszorongató vallomásai voltak, amelyekkel a költői kép végül teljessé vált, Radnóti pedig a magyar irodalom halhatatlan alakjává emelkedett.