Mikszáth Kálmán különös házassága(i)

 

Mikszáth Kálmán 1847-ben született, Szklabonyán (a község ma már nevét viseli: Mikszáthfalva), értelmiségi családban. Mikszáth Pesten jogot tanult, de tanulmányait nem fejezte be. Balassagyarmaton helyezkedett el, Mauks Mátyás szolgabírónál. Ekkor már írói ambíciókat táplált, ügyvédbojtárkodás mellett újságírásba kezdett. Cikkeit több lap is közölte, de nem lett befutott. Munkája során megismerte Mauks Ilonát, főnöke lányát, aki iránt azonnal szerelemre lobban. Így kezdődött kettejük története, és különös házassága.

Már a lánykérés sem volt mindennapi. Mauks Ilona visszaemlékezése szerint Mikszáth nagy csínytevő hírében állt, így a lány apjával sem átlagos módon tudatta házasodási szándékát… Egy nap a szokásos rendet követte, bevitte főnökéhez az aláírni való aktákat, amiket az idős Mauks csak félszemmel, éppen csak rápillantva szokott aláírni. Azonban ezen a napon volt egy, amin megakadt a szeme, ugyanis ez szerepelt rajta…

„..alulírott kötelezem magam, hogy lányom Mikszáth urat szeresse és egy esztendőn belül hozzáadom.”

Mauks nem írta alá a papírt, azt felelte Mikszáthnak, hogy ezt még meg kell beszélniük. Nem rajongott az ötletért. Mikszáth nem ígérkezett jó partinak, nem volt nagy jövedelme, és az írói pálya nem is ígért biztos egzisztenciát. Ilona azonban viszonozta az író érzelmeit. A fiatalok szerelmének nem lehetett gátat szabni, titokban Budapestre szöktek, és 1873-ban összeházasodtak. 
Nagyon szerették egymást, azonban szegénységük legalább akkora volt, mint szerelmük. Nyomorogtak. Ilona nemsokára terhes lett, kisfiúk született, ám a gyermek pár nappal születése után meghalt. Ilona nagybeteg lett, és ekkor Mikszáth megelégelve szenvedésüket, az asszonyt hazaküldte szüleihez gyógyulni. Úgy érezte, kudarcot vallott férjként, válni akart feleségétől, mert úgy gondolta, nem méltó az asszony szerelmére, ha nem tud neki biztonságos, megfelelő életet biztosítani.

Erről így írt feleségének:

„Kedves Ilonkám!
Lelkem mélyéig meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a boldog két esztendőt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi sem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben... pedig tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthettem abban a kényelemben, amelyhez hazulról szokva volt, és ha nélkülözni láttam, mennél bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét, édes Ilonkám, annál inkább szenvedtem, és nem volt módomban változtatni rajta. (..) A végzet nem akarta... hát nem tehetünk ellene. (…) Sokáig küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: »váljunk el«. A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja be ellenem a válópert, bármi okot mondanak, én mindenbe beleegyezem, egy szóval sem fogok ellenkezni...”

Budapest, 1875. november

Az asszony szerelme azonban töretlen volt, ki akart tartani férje mellett, nem akart válni, így válaszolt:

„Lehetetlen az, hogy azért, mert szegények vagyunk, el kelljen szakadnunk egymástól. Nem így fogadtuk azt az oltár előtt. Én eddig is szívesen tűrtem a nélkülözést, amely tulajdonképpen nem is volt nélkülözés, mert bírtam rám nézve a világon a legnagyobb kincset: szeretetét. Szívesen tűrök még többet is, csak az oldala mellett lehessek, hogy csüggedő erejét biztathatnám, bátoríthatnám, és résztvehetnék küzdelmeiben. Most már egészséges vagyok, s úgy érzem, újra szembe tudok szállni a sorssal...”

Mohora, 1875. november

Mikszáth végső elkeseredésében a megtévesztés mellett döntött. Azt hazudta feleségének, hogy megcsalta, és másik nőt szeret. Ezt is levélben írta meg neki:

„Nagyon szerettem volna ettől a nagy fájdalomtól megkímélni, édes Ilonkám! De hát rákényszerít, hogy kimondjam az igazat: Én mást szeretek. Tudom, hogy ez szörnyűség, de nem tehetek róla, az a végzet dolga. Azért kell elválnom magától, hogy mást vehessek nőül. Kérem, ne gátoljon meg ebben, ne álljon ellent, különben ahogy én magát ismerem, ezt nem is teszi, hanem nemes szívéhez méltóan megbocsát, és beadja ellenem a válópert....”

Budapest, 1875. december

Ez meggyőzte az asszonyt:

„...Legyen úgy, ahogy maga akarja, beadom a válópert, és ne búsuljon, nem fogok alkalmatlankodni soha ebben az életben.”

Mohora, 1875. december

1878-ban végül elváltak.

A válás után az író Szegedre költözött, és a Szegedi Napló munkatársa lett. A városban szerették írásait, mondhatni Szegednek köszönheti hírnevét. A nagy szegedi árvíz után költözött vissza Budapestre, azonban a fővárosban még mindig ismeretlen volt a neve.

1881-ben megjelent a Tóth atyafiak című novelláskötete, ezt a Jó palócok követte. Az író a korábbi kilátástalan helyzetből, nyomorból és éhezésből egy év alatt került az irodalmi élet központjába.

Ahogy sikerei egyre több pénzt hoztak, anyagi helyzete megszilárdult. Biztos egzisztenciát épített ki. Újra levelezni kezdett volt feleségével. És másodszor is megkérte az asszony kezét.

„Kedves Ilonka!
Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, egyrészt az is rugó indok volt, hogy anyagilag ziláltan állottam, s nem tudtam, hol fog kellenem megállani a süllyedés lejtőjén. Jól esett (habár szerettem is), ha sorsa elszakad az enyémtől.
De föltettem magamban már akkor, hogy ha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.
Az isten meghagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat megvalósítva lássam:
Bent ülök 34 évvel az akadémiában, kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az ország és a külföld, szeretet vesz körül, ahova lépek, s jövedelmem hatszor akkora, mint amennyiről valamikor ábrándozhattam.
Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta (egész e hó 8-ikáig), míg ön elé léphetek soraimmal - ha jól hallottam, maga már férjhez ment, vagy férjhez készül menni…
De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most mégegyszer elveszem magát. (…)
Ön megosztotta rossz sorsomat, a legrosszabbját magam szenvedtem át, a jobb sorsomat szívesen megosztom ismét...
Nem tudom, szeretem-e még, de azt ígérem, hogy meg fogom mindig becsülni.
Ha pedig már elkéstem volna, ha ön már férjhezment, örülök rajta, ha boldog, vagy ha bármely okból nem teszi le többé sorsát annak a kezébe, aki már egyszer olyan rosszul bánt azzal, önhibája nélkül, én ez ellen nem zúgolódom.
Azért hát arra kérem, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen, maga nem olvas újságokat, sem nem ösmeri a viszonyokat, szerezzen hát magának előbb alapos tudomást azon fényes és előkelő helyről, mely magára vár a magyar társadalomban. Nem akarom ezzel rábeszélni, mert hisz magának volt bátorsága hozzámenni a »semmihez« is, s bizonyára kell, hogy bátorsága legyen visszautasítani engem, még ha miniszter volnék is. Hanem a szívét és hajlamát kérdezze meg, s akként határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem lehetőleg egy hónap leforgása alatt.
Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője
Mikszáth Kálmán”

Budapest, 1882. február 16.

Mauks Ilonában azonban először nem mondott igent Mikszáthnak. Így válaszolt a költő levelére:

„Kedves Kálmán!
Hálás szívvel köszönöm hozzám intézett levelét, mely szívemet régen nem érzett örömmel és békével töltötte el. A múltakért már régen megbocsátottam, most pedig már boldog vagyok abban a tudatban, hogy egy nemesszívű embert szerettem, és azért a forró, lángoló szeretetért, amivel egykor maga iránt viseltettem, immár nem kell szégyenkeznem. (..) Ha kis fiúnk élne, elfogadnám a felém nyújtott kezét, de így most már ennek semmi célja nincsen. Mire lenne ez jó? (…)
Hanem az az egy mégis fáj, hogy maga oly rosszul ismer engem. Hogy tehette azt fel rólam, hogy én valakihez férjhez mentem vagy megyek? Hiszen én magához esküdtem az oltár előtt. Felmenthetett-e az alól engem a törvény? Nem adok én arra semmit, nagyobb úr az én lelkiismeretem, az pedig nem ismeri a visszaesküvést.
Most már megvallhatom, hogy szeretném mégegyszer látni magát. Mindig is vágytam erre. Kérni azonban most sem fogom. Ki tudja, micsoda rossz érzéseket váltana ki mindkettőnknél a viszontlátás? Jobb lesz, ha csak így távolból gondolunk vissza a múltakra, mint egy szép, de elmúlt tavaszi álomra.
Őszinte barátsággal maradtam
Mauks Ilona”

Mohora, 1882. február 24.

A találkozó megtörtént, a levelezés hosszasan folytatódott, és Mikszáthnak végül sikerült meggyőznie az asszonyt, hogy van számukra közös jövő, és megérdemelnek még egy esélyt az élettől.  1883. január 31-én újra összeházasodtak.
Mauks Ilonát csodálta az irodalmi közösség, a költőtársak és a barátok is. Igazi „költőfeleségnek” tartották, tisztelték, és szeretettel tekintettek rá. 
Soha többé nem engedték el egymás kezét. 28 évig, Mikszáth haláláig éltek együtt. 

 

(Szerző: Héber Blanka)

 

 

Hozzászólás