Ott essem el én, a harc mezején...


Petőfi Sándor, a legnagyobb vátesz

Petőfi Sándor mindannyiunk emlékeimben úgy él, mint a magyar irodalom egyik első, és azóta is legnagyobb vátesz költője.

De valóban ilyen egyértelmű volt Petőfi életében a költői küldetéstudat? És, ami a legérdekesebb: pontosan mit jósolt a jövő számára?

„De ő nem tartja nagyra, hogy költő-fia van...”

Petőfi Sándor életében a szülői háttér nagyon meghatározó. A kocsma- és mészárszékbérlő édesapa, Petrovics István, a cseléd és mosónő édesanya, Hrúz Mária képe sokszor megjelenik verseiben. Műveiből kiderül, hogy édesapja nem rajongott fia művészi ambícióijáért, sőt kifejezetten ellenezte és megvetette azt. Ezekből, mintha egyértelműen következne, hogy Petőfi Sándor ellenszegült az atyai szónak és anyai könnyeknek, megszökött otthonról, és vándorszínésznek állt. A szökés 1839-re datálható, Petőfi - aki ekkor még nem magyarosította szlovák eredetű nevét, a Petrovicsot (A magyarosítás 1842-re tehető) - mindössze 16 éves volt. Ám ekkor, és ezután még több évig Petőfit komolyan foglalkoztatta a színész vagy költő? dilemmája. Egy barátjának küldött, 1842 júliusban írott levelét például így írta alá:

„(jelenleg) Petrovics Sándor, tanuló (hajdan) Rónai színész, (jövőben) Sió színész és literator”

Ebből egyértelművé válik, hogy ezekben az években még nem alakult ki pontosan az identitása. Nehezen meghatározható, hogy pontosan mikortól is tekintett magára teljes értékű költőként, hiszen verseket folyamatosan írt, 15 éves kora óta.

Petőfi, mint vándorszínész

A természet vad virága

A természet vadvirága című verset Petőfi 1844-ben írta, 21 évesen. Esetében nehéz korszakokról beszélni, hiszen még halálakor is nagyon fiatal volt, de kijelenthető, hogy ez korai műveinek egyike. A legfontosabb ebben a versben, hogy Petőfi elhelyezi magát, mint költőt, poeta natus-ként (született költő) definiálja magát:

„Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.”

Vitathatatlan, hogy Petőfi természete egy vadvirághoz hasonlított. De tehetsége valóban ennyire ösztönös, olyan, amit nem fejlesztett sem ő, sem más?  Ez már nem egyértelmű. Érdemes az irodalmi szöveggyűjtemények válogatásain túl is Petőfi verseket olvasni, mert versei sokfélék, változatos témájúak és megmutatják: mindent tudott írni a vágyakozó, boldogtalan szerelmes versektől kezdve, a hitvesi lírán át a forradalmi költészetig. Ez is mutatja, hogy Petőfi bizony jól értett a költészethez, sokat tanult, gyakorolt, és fejlesztette magát. Emiatt inkább poeta doctusként (tanult költő) érdemes rá tekinteni.  Ám ez a szerepvállalás nagyon fontos lesz a későbbiekben is. Az itt fel- és elvállalt ösztönséghez már nagyon közel van az őt igazán meghatározó vátesz szerep.

Petőfi költői pályafutása mindössze 5 és fél év. Elmondhatatlanul kevés idő. Ezalatt az idő alatt közel ezer verset írt. Ez az aktív évek számához viszonyítva nagyon magas szám. A mi - nem könnyű - feladatunk, hogy ebből a rengeteg versből kiemeljük és megértsük, miként látta Petőfi a jövőt.

„Fejfámra sötét lobogóul akaszd…”

Petőfi élettörténetének egyik alappillére a szerelem, majd házasság, ami Szendrey Júliához köti. Szerelmük nem indult könnyen, Júlia apja a végsőkig ellenezte a házasságot, majd amikor a fiatalok mégis összekötötték életüket, az idős Szendrey megtagadta leányát. Ami ennél is tragikusabb, hogy boldogságuk sem volt hosszú életű, mindössze három évig lehettek házasok. Miután egybekeltek, a nászutat Koltón, a Teleki-kastélyban töltötték. Itt írta meg Petőfi a Szeptember végén (1847) című versét, amiben megjósolja, hogy fiatal felesége nem lesz sokáig hű az emlékéhez, miután ő meghal. Igen, ezt a nászúton írta… Mindenesetre nem lehetett kellemes ez a látomás. A versben kettős jóslat található, hiszen nem csak azt látja pontosan, hogy Júlia még a gyászév letelte előtt újra férjhez megy, hanem saját, korai halált is megjósolja:

„Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?”
Szendrey Júlia

 „S ott hagyjanak engemet összetiporva.”

Petőfi egyik leghíresebb verse, amiben megjelenik egyértelműen a jövendölés, az Egy gondolat bánt engemet (1847) című műve. Petőfi ebben a versében arról beszél, hogy félelemmel tölti el a gondolat, hogy katonához méltatlan halált hal: ágyban párnák közt.

Ami igazán különlegessé teszi a verset, az, hogy Petőfi víziójában mintha megjelenne halálának pontos körülménye:

„Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
(…)
S ott hagyjanak engemet összetiporva. –
Ott szedjék össze elszórt csontomat (…)”

A jóslat valóssággá válik: 1849-ben Petőfinek nyoma veszik a harcmezőn Segesvárnál. Noha sokan sokféleképpen emlékeznek vissza a menekülő vagy éppen haldokló Petőfire, bizonyosságot soha nem kapunk. Petőfi örökre eltűnik a szabadságharc leverésének véres ködében...

Petőfi, mint katona

 

(Szerző: Héber Blanka)


1 hozzászólás


  • Kálmán Éva

    Szép munka!


Hozzászólok