József Attila és Babits Mihály – egy botrányos kapcsolat

„Szerkesztő Úr, kérem...” – Írói körökben talán ma is gyakran elhangzik ez a megszólítás. Évtizedekkel ezelőtt azonban az így kezdődő mondatok egészen más színezettel bírtak. A különbség nem a betűkben, nem a szavakban, hanem a hangsúlyban, a kifejezés tiszteletteljes ívelésében, a rangos ejtésben volt. A szerkesztőségi életet élő írók, a hírlapoknak dolgozó költők, a napi kritikákat író esztéták életét, munkakörülményeit, anyagi jólétét ugyanis egy zárt szakmai közösség határozta meg, és közöttük is a legjelentősebb személy a Szerkesztő Úr volt.

Mi történik azonban akkor, ha a gátlásos, érzékeny poéta és a szigorú szerkesztő viszonya botrányos fordulatot vesz? Tragikus emlékművet kapunk egy olyan kapcsolatról, amelynek talán sosem szabadott volna így alakulnia.

József Attila kortársai között a kor irodalmi margójára szorítva futotta be pályáját, életének ezen területét leginkább egyfajta társadalmon kívüliség jellemezte. A kor költőihez fájdalmas, vagy éppen segítő és áldásos viszony kötötte. Az előbbi, fájdalmas viszonyra példa Babits Mihállyal való kapcsolata, amely súlyos anomáliája a magyar irodalomnak.

Mindketten a modernség táborába tartoztak, tehát egy volt a törekvésük, mégis botrányosan alakult a kapcsolatuk, és sajnos a kettejük közötti megenyhülés sosem következett be teljesen – noha voltak gesztusok, amelyek egymás felé fordították a két költőt.

Babits akkoriban különleges pozíciót töltött be az irodalmi mezőben. Ady halála után ő lépett elő a kortársak szerint a legnagyobb élő költővé, tehát nem meglepő, hogy „rástartolt” az irodalmi élet vezető pozíciójára, vagyis ő akart lenni a Nyugat szerkesztője.

Babits befolyását tovább növelte az is, hogy Baumgarten Ferenc halálát követően ő lett a Baumgarten Alapítvány főkurátora, tehát igen nagy hatalmat kapott a kezébe azon költők és írók fölött, akik számára egy "jobban élhető" élet lehetőségét biztosíthatta e díj elnyerése. Babits tehát valóságos „irodalmi pápa lett”.

A köztudottan hiú, gátlásos és lámpalázas költő az 1920-as években sokat betegeskedett, nehezen bírta a strapát, a fiatal generációhoz pedig érzelmi túlfűtöttséggel viszonyult, hiperérzékeny volt velük szemben.

József Attila nem érintkezett fiatalkorában Babitscsal, költészete „csak időnként állt hozzá közel”, tehát elhanyagolható hatással volt rá, ennek ellenére próbált közel kerülni hozzá, sajnos majdhogynem egy egész életen át sikertelenül.

A Juhász Gyula negyedszázados költői évfordulójára rendezett ünnepségen találkoztak először, Babits azonban József Attila minden igyekezete ellenére tudomást sem akart venni róla. Basch Lóránt elbeszélése szerint ennek az is lehetett az oka, hogy Babits rendkívül lámpalázas volt, és a megszólalásai előtt senkivel sem szeretett beszélni. A tényekhez azonban az is hozzátartozik, hogy József Attila kezdetben rengeteg gyenge verset írt, évekig nem találta el a rá jellemző hangot. Talán a Tiszta szívvel a legsikeresebb korai verse.

1929-ben azonban megjelent harmadik verseskötete, a Nincsen apám sem anyám, amely után már érthetően elismerést várt. Az elvárásokkal ellentétben azonban a Nyugat decemberi számában megjelent Németh László recenziója, egy megszégyenítő kritika a kötetről, a szerző pedig félig-meddig érthető okokból Babitsra volt mérges, amiért hagyta megjelenni a lehúzó kritikát.

1930-ban megjelent a Tollban A Nyugat útja c. írás, melyben Ignotus leszedi a keresztvizet Babitsról. Ugyanebben a számban kap helyet József Attila Az istenek halnak, az ember él c. pamfletszerű kritikája, melyben átírta Babits verseit, és ezzel összehasonlítási járványt indított.

Ez egy szimbolikus sértés volt, azonban úgy tűnt, Babits presztízse rendíthetetlen. Nyilvánosan senki sem mert József Attila mellé állni, így jövőbeli pozícióját aknázta alá ezzel a pamflettel.

Tetézve az eseményeket, tavasszal még írt egy verset is Babits ellen Egy költőre címmel, amely kifejezetten és tudatosan egy Babits elleni harci eszköznek készült. A terv sikerült is. Ezt igazolja, hogy Lukács György, a kommunista párt vezéralakjaként Babits ellenes kampányában később újra bevetette ezt a verset (jóval a költő halála után). Ő nem érzett lelki furdalást, József Attila igen.

A versben feltűnik a torz Pegazus képe, ám nemcsak a külsőt, a belsőt is torzként láttatja – mindenhogyan undorítónak mutatja be Babitsot. Arról nyilatkozik, hogy ő is tudna így verselni, de nem akar. Szerinte Babits nem a szipolyt gyalázza, hanem azt, aki a költészetét bírálja, pedig a nyomort kellene gyaláznia, hiszen ez a költő feladata. Azért képviseli a szépet és a jót, mert nem akar szembenézni a nyomorral. A jómódú polgárnak azonban könnyű az erkölcsi morált hirdetni.

Válaszul Babits A Nyugat és az akadémizmus című cikkben szintúgy indulatosan nyilatkozott, és egyértelműen fölvette a kesztyűt a párharcban.

Egymással gyökeresen eltérő nézeteket vallottak minden téren, a konfrontáció elkerülhetetlen volt. Az eszközök legitimitása azonban vitatható, az Egy költőre nem egy higgadt megnyilatkozás volt József Attila részéről. Végletesen árnyalatlan képeket használt, a vers végén végigvonuló állatmetaforika (pl. szamár, béka) durván pejoratív regiszterbe esik.

Keményen meg is büntették ezért a versért – kizárták a Baumgarten Alapítványból, ezáltal az irodalmi élet perifériájára sodródott.

A Nyugat, mint a progresszió vezérhajója létezett, a Baumgarten Alapítvány pedig támogatta azokat, akik ide tartoztak. Babits ugyan hiú volt, de lelkiismerete is vezérelte. Szövetségesek, támogatók vették körül, akik azonban néha helyette is megsértődtek, és rossz tanácsokat adtak neki.

Senki sem mert lázadni ellene, József Attilát kivéve, aki hebehurgyán ugyan, de megmondta, amit gondolt. Helyzete alapján számíthatott volna a Baumgarten-díjra, ám eleinte érthető okok miatt nem számolt vele (nem volt érzelgős, naiv, reálisan látta a dolgokat).

A Döntsd a tőkét és a Külvárosi éj kötetekért nem várhatott, és nem is kapott díjat. A Medvetáncért már kijárt volna neki, de ez sem jött össze. Kis díjakat kapott ugyan, ezek azonban némileg megalázóak is lehettek a számára. Ennek ellenére minden adományt el kellett fogadnia, ugyanis nem volt abban a helyzetben, hogy ne tegye. A sajtó is csak hergelte, sértettsége újra és újra kiújult, amikor nem kapta meg a díjat.

1932-ben jelent meg az Új anthológia című kiadvány, amely 33 fiatal költő 100 legszebb versét tartalmazta. József Attila is megkapta a körlevelet a felkérésre, és beleegyezett, hogy szerepel a kiadványban. Ez egy gesztus volt a békülésre, a gyűjtemény azonban csak két versét találta szereplésre alkalmasnak (Megfáradt ember, Tiszta szívvel).

Természetesen Babits negatív elfogultsága szerepet kapott ebben. Működött az a kollektív gépezet, amely Babits kedvében akart járni, 15-ből 7-en szavaztak csak József Attila mellett.

Ő azonban nem sértődött meg. 1932-ben verseket küldött Babitsnak, levelében kiemelve cselekedetének barátságos voltát. Babits nem reagált erre, Illyés Gyula azonban lehúzó kritikát írt a Külvárosi éjről. Ám Babits ezúttal nem volt elfogult, nyíltan közölte Illyéssel, hogy ő jobbnak tartja a kötetet.

Később József Attila Baumgarten-díjért folyamodik egy levélben, erre már pozitív választ kap: megkapja a díjat, életében először (és "életében" utoljára). 1933. március 2-án levélben köszönte meg a segélyt. Valószínűleg ugyanebben az évben, talán még ezen a tavaszon a nyilvánosság előtt versben kért bocsánatot. Ez volt a ma már méltán híres Magad emésztő című vers, amelyről nem tudni, eljutott-e valaha Babitshoz.

József Attila a vers során belátja, hogy félreértette Babitsot. Felismeri, hogy a világon nem egyetlen peres ügy van. Több egymástól független, de ugyanolyan fontos ügy van, amiben a költők állást foglalhatnak, ő pedig nem írhatja elő, hogy kinek melyikben kell tanúskodnia. Mindenkit magány vesz körül, és ez a magány elválasztja az embereket.

A másik ellen szükségképpen követünk el bűnt, mert nem értjük. A rossztól, ami megtörtént velünk, sosem tudunk szabadulni. A bűn által okozott sérelem is ilyen baj, ami leülepszik, nem múlik el.

Minden törekvése és sikerei ellenére, ezután egy nagyon nehéz időszak kezdődött József Attila életében, a teljes elmagányosodás időszaka. Szakít a kommunista párttal, 1933 nyarán felmondja az albérletét, mert nem tudja fizetni a lakbért. Teljesen kizáródik az irodalmi életből, sehol sem tartanak rá számot. Mindennek tetejében a Szántó Judittal való kapcsolata is zátonyra futott.

Ekkortájt elhatározta, hogy vidéki költő lesz belőle és véglegesen letelepszik, valahol a fővároson kívül. Később egy balatoni panzióban akart dolgozni, mint recepciós. Ekkor értesült arról is, hogy a Moszkvai írói kongresszusra nem őt hívták meg, hanem riválisát, Illyés Gyulát. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy rendkívül súlyos válságot élt át ebben az időszakban. Az alkotást azonban továbbra sem hagyta abba.

1934 őszén kiadta a Medvetánc című válogatott verseskötetét, amellyel meg akarta mutatni a világnak, hogy alulértékelték. Szerette volna megkapni érte a Baumgarten-díjat, azonban ezúttal sem járt sikerrel. A kuratóriumi gyűlésen Kosztolányi felszólalt József Attila mellett, őt javasolta a kis díjra. Basch Lóránt is József Attilának adta volna, Kosztolányi ezért egyedülálló módon szavazást kért. A szavazás József Attila mellett döntött, így megkaphatta a kis díjat. Basch ezután újév körül magához kérte József Attilát, ki akarta békíteni Babitscsal. Így kerülhetett sor személyes találkozóra Babits és József Attila között 1934 januárjában. Ám még ezzel sem tört meg a feszültség. Jövő évben Kosztolányi nagydíjra javasolta József Attilát. Úgy tűnt, megkapja, ám az utolsó pillanatban megváltoztatták a döntést.

Ennek az lehetett az oka, hogy József Attila az Én nem tudtam című bűnverset küldte Babitsnak, ami november 25-én, néhány nappal a Baumgarten-kuratórium gyűlése előtt jelent meg egy lapban (ez vagy véletlen, vagy szándékos, nem tudni). Kosztolányinak akarta ajánlani eredetileg a verset, ám Kosztolányi azt mondta, hogy ajánlja inkább Babitsnak.

„Úgy érzem, éppen most nem adhatom ki a díjat József Attilának. Jutalmat adhatok, erre nem mondhatják, hogy hódolat fejében kapta.” (Babits)

József Attila átvette ismét a kis díjat. (Ironikus, hogy ezzel párhuzamban Fodor József, aki jóval halványabban maradt meg az utókor emlékezetében, sértődötten visszautasította a kis díjat).

József Attila 1936-ban sem kapott díjat. Basch-t bántotta a lelkiismeret. Babits ekkor titkos szavazásra bocsátotta a kérdést, hét szavazatból azonban csak hárman szavaztak József Attilára, így ismét elesett a díjtól.

„Nem elég, hogy az ország első költője vagyok, még a díjat is megkapjam? Az már sok lenne.” (JA)

1937 novemberében ismét összeült a Baumgarten-kuratórium, és végül megszületett a döntés, hogy József Attila megkapja a nagydíjat. A díj kitüntetése azonban már csak posztumusz történt.

Bár Basch tagadta, hogy ezt mondta volna, az újságírók kiragadtak egy mondatot, amely később hatalmas felháborodást kavart:

„József Attila most érett volna meg véglegesen arra, hogy a Baumgarten-díjat megkaphassa.”

Nem tudni, hogy a fenti mondat valóban elhangzott-e, az újságírók azonban a közvéleményt a Baumgarten Alapítvány ellen hangolták, amely hatására az alapítvány hitele egy időre összeomlott. Bármi történt is, az alapítvány alaposan elkésett az elismeréssel.

Babits és József Attila kapcsolata botrányosan alakult tehát. A magyar irodalom vezető alakja nem engedhette volna meg magának, hogy elmulassza azt a megnyilatkozást, amelyben elmondja, mit gondol. Kapcsolatuk tragikus emlékműve annak, hogy az irodalomban hogyan nem szabad viselkedni, valamint csodaszép példája annak, hogy a tehetség a legnagyobb ellenszélben is utat tör magának.

„Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!”

Fennállása alatt a Baumgarten Alapítvány összesen 126 jutalmat és díjat osztott ki. Az alapítvány megszüntetése után helyét a Minisztertanács által alapított József Attila-díj vette át, amely mind a mai napig az egyik legrangosabb állami, irodalmi kitüntetésnek számít. Nevezhetjük ezt iróniának? :-)

(Szerző: Buda Villő)