Radnóti Miklós élete és munkássága | 3 Radnóti vers

Legismertebb magyar költőinket mutatjuk be röviden az idei költészet napja alkalmából. Most Radnóti Miklós életéről és munkásságáról olvashatsz, a cikk végén pedig három népszerű Radnóti verset is találsz.

Radnóti Miklós (1909-1944) a XX. század és a modern magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Tragikus sorsa miatt csak rövid életű alkotói pályát tudott maga mögött hagyni, 35 évesen a második világháború alatt a nácik zsidók elleni kegyetlenkedések áldozataként életét vesztette.

Radnóti Miklós Budapesten született, egyetemi tanulmányait Szegeden folytatta. Első verseskötetei közül kettő, a Lábadozó szél (1933) és az Újhold (1935) is a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának kiadásában jelent meg. Egyetemi tanulmányait 1936-ban fejezte be okleveles magyar-francia szakos gimnazista tanári oklevéllel, azonban tanárként elhelyezkedni sosem tudott, alkalmi munkákból élt meg.

Költészete érdemeként 1938-ban Baumgarten díjat kapott, azonban alkotóként sosem tudott kibontakozni, mert 1940-től kezdve haláláig többször is munkaszolgálatra hívták. Harmadik munkaszolgálata alkalmával kivégezték, holttestét - és vele utolsó verseit - egy abdai tömegsírban találták meg.

A halálát megelőző hónapokban írott verseiben a cselekvés vágya, a tehetetlenség és az otthon utáni vágyódás érzése kap hangot. Megdöbbentő erővel ábrázolja a halálveszedelemben élő, végsőkig hajszolt ember sorsát.

Radnóti Miklós élete és halála tragikus, de munkássága örökké él, és fontos helyet foglal el a modern magyar irodalomban. Most három közkedvelt Radnóti verset hoztunk elolvasásra:

TAJTÉKOS ÉG

Tajtékos égen ring a hold,
csodálkozom, hogy élek.
Szorgos halál kutatja ezt a kort
s akikre rálel, mind olyan fehérek.
Körülnéz néha s felsikolt az év,
körülnéz, aztán elalél.
Micsoda ősz lapul mögöttem ujra
s micsoda fájdalomtól tompa tél!
Vérzett az erdő és a forgó
időben vérzett minden óra.
Nagy és sötétlő számokat
írkált a szél a hóra.
Megértem azt is, ezt is,
súlyosnak érzem a levegőt,
neszekkel teljes, langyos csönd ölel,
mint születésem előtt.
Megállok itt a fa tövében,
lombját zúgatja mérgesen.
Lenyúl egy ág. Nyakonragad?
nem vagyok gyáva, gyönge sem,
csak fáradt. Hallgatok. S az ág is
némán motoz hajamban és ijedten.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

NEM TUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Megjegyzés hozzáadása

Minden megjegyzés szűrésre kerül, mielőtt megjelenne